Egyfelvonás

Tasnádi István: Közellenség (Magyar Színház)

„Ne feledd, tronkai Vencel, olyan államban élünk, ahol egy kupec is
érvényesítheti a jogait, akár egy úrral szemben is, ha nála az igazság!”

Az ember addig érezheti magát biztonságban egy jogállamban – vagy addig érezheti úgy bizonyosan, hogy jogállamban él –, ameddig neki is pont ugyanannyi esélye van a méltányos jogorvoslatra, mint a legfelső társadalmi réteg tagjainak. És addig érezheti úgy, hogy a sorsáról olyan hatalmasok döntenek, akik valóban méltóak a jogállam vezetésére, amíg még ővelük szemben is van esély a jogorvoslatra, mert azok sem állnak felül a törvényeken, akik azokat meghozzák. Minden olyan országban és minden olyan időpontban, ahol és amikor az emberek hite meginog mindezekben, jó döntés Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály-történetét játszania a színházaknak – vagy valamelyik ez alapján készült drámát. Legjobb esetben Tasnádi István Közellenségét.

Losonczi Kata - Fotók: Amdala.hu / Juhász Melinda, Dóka Attila

A Magyarországon korábban csak egyszer játszott Tasnádi-darab talán a legjobb Kohlhaas-történet mind közül. Tasnádinál a cselekményt az egész harcot közvetve kirobbantó két ló mondja el. Kohlhaas Mihályt, a lókereskedőt a kicsapongó ifjú nemes, tronkai Vencel egyik kapuőre nem engedi áthaladni a városon egy mondvacsinált ürüggyel, és bár Kohlhaas kifizeti az adót, a kapus – vagy pusztán azért, mert megteheti, vagy túlzott szervilizmusból – még egy passzust is követel tőle, annak megszerzéséig pedig zálogul magánál tart két lovat. Csakhogy mire a lócsiszár megszerzi az iratot, a lovakat a felismerhetetlenségig kínozzák, így Kohlhaas elégtételt követelve megkezdi szélmalomharcát a korrupt, a kisembert semmibe vevő hatalom ellen – míg végül kétségbeesésében maga is elveti a sulykot.

Holecskó Orsolya, Szűcs Sándor, Horváth Lajos Ottó

A Közellenség úgy beszél a hatalommal való visszaélésről, a jogállamokat tartó cölöpök korhadásáról, a korrupcióról és a politikáról, hogy közben nagy hangsúlyt fektet olyan morális kérdésekre, mint hogy meddig jogos az egyéni érdekérvényesítés feltétlen igénye, és mikor kell a többség javára lemondani róla. És mivel mindezt a lovak nézőpontjából mondja el, egy remek, színházi gesztussal egyszerre emeli el valamelyest a történetet, ad némi humort a durvasághoz („– Te, hogy mondják a kiscsikót embernél?”), valamint mutat rá nonverbális eszközökkel arra, hogy persze minden politikai küzdelem ostora az ártatlan kisemberek hátán csattan – hiszen ki mást jelképezne a két ló, mint bennünket, a nézőket? Ha ez még nem lenne elég, Tasnádi még egy formai bravúrt bevet: mivel két egymással vitatkozó ló a narrátor, a dráma rámutat a Kohlhaas-történet kettős értelmezhetőségére: szabadságharcos hős volt a lócsiszár, vagy szerencsétlen balfék?

Holecskó Orsolya, Horváth Lajos Ottó

Ahogyan a dráma is röviden és lényegre törően mutatja meg azokat a részeket, amelyek didaktikussá tehetnék a morális kérdések felvetését – mint például Sütő András ugyanezt a történetet elbeszélő Egy lócsiszár virágvasárnapja című művében –, úgy Vidovszky György Magyar Színház-i előadása is sodróan lendületes, hangulatos, és jól és értően keveri a súlyt a könnyedséggel. Letisztult, mint amilyen Pintér Réka színpadképe is: csak a körülült pódium vas padlólap-elemeit használva épül fel néha egy-egy stilizált tereptárgy, amúgy tényleg mindent a lovak elbeszélése teremt meg. És ez elég is: egy-egy összetettebb elemet, mint Kohlhaas üveg-házát, amelynek még az ablakait is lefestik előttünk, vagy egy kivégzésjelenet díszes vaskampóit, leveti magáról az előadás. Az eredeti darab gyümölcs-szimbolikáját (Tasnádi ezzel jelképezett minden gyilkosságot) Vidovszky elhagyja, nyilván, hogy ne emlékeztessen annyira a híres, Katona József Színház-i ősbemutatóra, de ehelyett is akad elég ötlet: szép például, hogy a gyerekeket könnyen kidurrantható lufik jelzik.

Horváth Lajos Ottó, Fillár István, Szűcs Sándor

Az előadás egyik legnagyobb nyereménye Losonczi Kata a Kanca szerepében: a színésznő egészen sajátossá teszi a pesszimistább narrátort; játéka végig elemi erejű, és folyamatos fanyarságát hol egyszerre pajkos és mégis komoly szexualitással, hol beletörődő kétségbeeséssel, mindentudó lemondással váltja fel. Párjaként remek kontraszthatást teremt Pavletits Béla karót nyelt, valahol mélyen kisfiús pedantériája. Horváth Lajos Ottó Kohlhaasának energikussága nem válik egyszínűvé: a színész gőzmozdonyának hirtelen fékezései a legizgalmasabbak karakterének fontos fordulópontjain.

Losonczi Kata, Pavletits Béla

Annál, ha egy színház vezetőségében és rendezőjében valódi közlésvágy munkál, már csak az a jobb, ha valóban fontos hozzáfűznivalójukat a kortárs közélethez kortárs drámával akarják megfogalmazni, és nem egy sokkal kisebb rizikófaktorral elővehető klasszikussal. Na meg az, ha egy ritkán játszott, de kiváló drámát mutat fel egy értő, izgalmas formavilágban gondolkodó és a színészekből is a legjobbat kihozó rendező.