Helen Edmundson: Irtás (a Forte Társulat és a Szkéné Színház előadása)
„Már látom, hogyan válik ketté a világ. Van, akinek a szívében él a jóság, és van, akiében nem. Ilyen egyszerű.” A Forte Társulat a minden percében mesteri A nagy füzet után egy évvel ismét ugyanazt a témát feszegeti; azt, ami a legalapvetőbb azok közül, amelyekkel érdemes színházban foglalkozni: hogy mi teszi az embert emberré, mi az valahol mélyen a felszín alatt, amit emberségességnek vagy emberi minőségnek lehet nevezni. Míg A nagy füzet azt mutatta meg, hogy ez meglehet még azokban is, akikről alig is hinnénk, addig az Irtás a hiány felől közelíti meg a kérdést: mi van, ha ez a valami kivész az emberiség nagyobb részéből?
Krisztik Csaba, Ostorházi Bernadett – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Helen Edmundson hihetetlenül feszes, izgalmas drámájában – amelyet Upor László fordított le remek, egyszerre irodalmi és jól mondható nyelvezettel – egy konkrét történelmi pillanat szolgál a cselekmény hátteréül, de a lényeg persze nem a kor, a 17. század, és a hely, a Cromwell által megszállt Írország, ahol minden királypártin kollektíve bosszút állnak.
A lényeg maga az erkölcsi válság, amely kihozza az emberből azt, ami valójában lakik benne: ki mit tenne meg azért, hogy kikerüljön a veszély árnyékából? Elárulná érte a szeretteit? Feláldozná magát a másikért? Feladná a meggyőződősét a túlélésért? Képes lenne szeretni az ártatlant elvei ellenére is? Edmundson drámája pontosan artikulálja ezeket a kérdéseket, miközben a szerző a szimbolikusságon inneni cselekményt is remekül működteti a példázati, mégsem mesterkélt fordulatok révén.
Földeáki Nóra, Ostorházi Bernadett – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
De az előadás korántsem pusztán a metszően hideg kérdésfeltevésektől hatásos, hanem mert Horváth Csaba rendező összművészeti előadása tényleg minden érzékre hat – és hogy ez a jelentős, súlyos és fontos előadás mégsem annyira mesteri, mint A nagy füzet volt, arról épp az tehet, hogy ez nem folyamatosan, csak sokszor van így. Csodálatosan erős pillanatok jönnek létre, amikor Horváth szavakkal kezd el egy jelenetet, de a mozgás nyelvén folytatja azt: a színészek tökéletesen kifejező mozdulatai ilyenkor többet közölnek, mint amit beszéddel lehetne, mert megmutatják a cselekvést is, de hozzáadnak valami azon túlit is – ezért van rájuk szükség.
Fehér László – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Ugyanez igaz Ökrös Csaba ír, skót és magyar népzenei elemeket roppant ötletességgel variáló zenéjére, a színészek és őáltala előadott „zenekari” művekre és a letaglózó kórusokra is, amelyek hol az elmondhatatlant mondják el, hol sírást, zajokat jelképeznek. És igaz Antal Csaba földre, a mindent elborító földre alapozott, gumifarkasokkal játszó-atmoszférát teremtő díszleteinek és Benedek Mari sokrétegű, a lélek állapotának változásait pontosan követni tudó bőrjelmezeinek átgondolt használatára is.
Földeáki Nóra, Ostorházi Bernadett – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Horváth Csaba elsősorban azt tudja, mit akar közölni, és ehhez keresi meg a legmegfelelőbb közvetítőt, így bombázva az értelmet, az érzelmeket és a hangulatot is. Mégis, a hosszabb, néha szinte statikusnak tetsző szöveges jeleneteknél a ritmus olykor megszakad, és mintha az egyszerűbb, de kevésbé kifejező közlésmódot választanák. Vagy egyszerűbben szólva: miután az előadás megmutatta, hány érzékre képes hatni, kevesebbel már nehéz beérni.
Ostorházi Bernadett, Nagy Norbert, Andrássy Máté – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Ugyanakkor még a legkevésbé mozgalmas jelenetek is jók, hiszen a színészek képesek beszéddel is megteremteni a szavak mögötti rétegeket. Az egyetemen még csak most végzős Ostorházi Bernadett gyöngyszem a feltört kagylóban: nem csak lenyűgöző koncentrációval van jelen a főszereplő, angol úrhoz hozzáment ír feleség szerepében, de játékának olyan letaglózó ereje van, hogy nézőként is lehetetlen tőle szabadulni. Úgy képes irányítani az energiáit, érzelmeit, ahogyan a puskacső határozza meg a töltény útját, így hatása is épp annyira maradandó. Szép, ahogy egyre mélyebbre süllyedve az elkeseredésben egyre több ruháját veti le, mert így a testi csupaszság ellensúlyozza és kiemeli a belső törhetetlenséget, amely mindvégig jellemzi Ostorházit.
Andrássy Máté, Ostorházi Bernadett – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Andrássy Máté partnereként – mint korábban már oly sokszor – ugyanilyen jól tudja uralni a zsigerinek tűnő érzéseket, és számító, áruló kisemberként is átérezhető lelki tusája, azonban jellemének torzulása lehetne valamivel súlyosabb, ellentmondásosabb folyamat is. Kádas József és Krisztik Csaba remekül hozzák egymás komplementereit, a végletekig elvhű lázadó írt és a hatalma és meggyőződése mellett kőkeményen kitartó angol nemest, és mindketten minden eddiginél tisztábban, értelmezőbben mondják hosszú szövegüket is – épp úgy, amilyen magabiztossággal mozognak. Jellemző, hogy mindkettejük szilárdsága Ostorházi mellett tud csak meghajolni – a színésznő játékát látva ez természetesnek is tűnik. A hosszabb szünet után újra játszó Földeáki Nóra magával ragadó misztikussággal lebegteti motivációit – talán szerelmes úrnőjébe, Ostorházi karakterébe –, ahogyan megkapó játékos könnyedségének megmerevedése is, amikor a politika vasmarka összeroppantaná őt, de csak megnyomorítania sikerül.
Andrássy Máté – Fotó: Jekken Péter / peterpress.com
Nem csak látványvilágában lett sötétebb, feketébb a Forte Társulat új előadása, mint az eddigiek. A gyönyörű és egyre súlyosabb zárójelenetek után valóban alig is venni észre, hogy a Szkénében felkapcsolták a lámpákat, mert az Irtás pontosan meg tudta mutatni azt az állapotot, amikor tényleg nincsen, és nem is várható semmilyen fény.
További fotók: Facebook.com/Peterpresscom