Egyfelvonás

Székely Csaba: Bányavíz (Szkéné Színház)

Székely Csaba három önálló, de ugyanabban a képzeletbeli székely faluban játszódó drámájának (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) utolsó darabja remek humora ellenére is kátrányfekete görög tragédia arról, hogy akit egész életében bántanak, az hiába akar kilépni  helyzetéből, végül maga is bántani fog másokat; hogy mennyivel könnyebb elhitetni magunkkal, hogy nem is akarunk kitörni a rossz helyzetünkből, mint tenni valamit a kitörésért; és hogy mennyire hiábavaló mindenféle prédikáció megbánásról vagy jó emberségről, ha az emberben valójában nem ver gyökeret semmi hasonló.

Kaszás Gergő, Márkus Sándor – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Nem csak témafelvetéseiben – papi pedofília, nemi és családon belüli erőszak –, de örökérvényűségében, mondandójának erejében is a Bányavidék-trilógia legsúlyosabb darabja a Bányavíz. A témák kidolgozottsága mellett a cselekmény is kiválóan épül fel: a pap, nevelt fia, a házvezetőnő és a házuk leégése után náluk lakó tanító és kislánya között lappangó és nagyon is konkrét feszültségek fokozatosan bontakoznak ki, vezetnek valamiféle megtisztító robbanáspont ígéretéhez, majd jutnak el mégis oda, hogy minden maradjon a régiben, csak annál is reménytelenebbül és mocskosabban. (Székely Csaba ugyanakkor ezúttal a kellemesnél valamivel mesterkéltebben használja bravúros írástechnikai tudását, például az ismétlésekre épülő poénokat, az elnyújtással való feszültségteremtést.)

Eke Angéla, Kaszás Gergő, Márkus Sándor – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Csizmadia Tibor rendező Cziegler Balázs a realizmust az elemelttel ügyesen keverő terében (a szószék az egyébként „átlagos” szoba közepén áll) és a dráma ötleteit a végsőkig kiaknázó jelmezeivel szóról szóra elemzi a szöveget, és egy-egy jellemző mozdulattal, a tartalomra rá nem nehezedő plusz poénnal teszi még izgalmasabbá, érthetőbbé és sokoldalúbbá a Bányavizet.

Ez a részletes kidolgozottság minden egyes színészre is jellemző. A legnagyszerűbb – a Bányavaksághoz hasonlóan – ezúttal is Bozó Andrea, aki nem csak tökéletes technikával – sajátos és végig konzekvens mozgással, elváltoztatott hanggal és egyedi hanglejtéssel, jellemalakító mimikával – teszi különlegessé az öreg házvezetőnőt, de nagyon pontosan megjeleníti mindazt, amitől ez a karakter igazán érdekes a drámában. Ugyanis végig izgalmas kérdés, hogy a magát a végletekig szenilisnek mutató néni vajon miről tud és miről nem tud – valószínűleg többről, mint gondolnánk –, ráadásul ő az, aki ezt a tudást a maga módján használva, egyfajta isteni figuraként képes kilendíteni az eseményeket a folyásukból, ugyanakkor – egy roppant fontos, a drámában nem, csak Csizmadia előadásában szereplő, kiválóan megrendezett és Bozó által lenyűgözően eljátszott jelenetben – gondoskodik arról is, hogy semmi ne változzon, aminek változnia kéne. Bozó játékában ráadásul még az is benne látszik lenni, ami a szövegben csak egy negyedmondatos utalás: hogy tudniillik esetleg ő lenne a pap kukában talált, fogadott fiának vér szerinti anyja.

Bozó Andrea – Fotó: Mészáros Csaba

Szintén remek és minden eddiginél érettebb alakítást nyújt Eke Angéla a tanító lányaként: úgy képes egyszerre kislányként és tapasztalt nőként megjelenni, hogy a kettő ne csak megférjen egymással, de végig szimultán hiteles is legyen benne – kulcsjelenetében pedig annyi sajátos „életfilozófia” ül ki a megkínzott arcára, ami a bővebben itt el nem árult helyzet közben már magában is megindító. Kaszás Gergő papként hasonlóan kettős jellemet játszik profin: bűnbánat helyett saját magából (is) teljesen kiábrándult férfit és negédes, tenyérbe mászó diktátort. Márkus Sándor a fiaként természetesnek és csak ritkán színpadinak ható beszédével győz meg, de a már említett kulcsjelenetben azt is el tudja hitetni játékával, hogy abban a pillanatban valóban végérvényesen elmúlt életének egy reménytelibb szakasza. Tóth József tanítójában ugyanakkor a többieknél kevésbé érthető, hogyan keveredik az erőszakos állat, a szánandó alkoholista és a hajdani tisztesség emléke, mert bár Tóth mindhármat meg tudja jeleníteni, a köztük való átmeneteket kevésbé dolgozza ki.

Tóth József, Eke Angéla – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

A szkénés Bányavíz nem csak egy drámaíró jelentőségének sokadik bizonyítéka, egy színházi trilógia méltó lezárása (lényegében ugyanez a stáb a másik két Bánya-drámát is játssza) és egy biztos kézzel rendezett, kiemelkedő társulati összmunka, de egy olyan előadás, amely bár roppant komor és nyomasztó témákat jár körül, humora és tisztán megfogalmazott kérdésfelvetései révén mégis felemelő tud lenni. Felemelő, mint a jó és jelentős színház általában.