AJÁNLÓ
 
11:05
2013. 09. 04.
Hanoch Levin: Átutazók (Vígszínház) Mintha rólunk akarna szólni ez az előadás...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2013. 09. 04.
Gogol: A revizor (a Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság előadása) Szerző:...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2013. 09. 04.
2013. június 6. és 15. között rendezték meg a XIII. Pécsi Országos Színházi Találkozót....
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2013. 09. 04.
Darvas Benedek - Varró Dániel - Hamvai Kornél: A zöld kilences (Vígszínház) Jobbról...
A bejegyzés folyatódik
 
11:05
2013. 09. 04.
Bertolt Brecht: Jóembert keresünk (Vígszínház) A Vígszínház nagyszínpadának tavalyi...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Mit hozna Balázs Péter a Vígszínházba?

2 Komment
0 Reblog

Eszenyi Enikő (fotó: Pályi Zsófia, Origo)

Beköltözik-e a hamis, üres és semmitmondó huszáros-magyaros nosztalgia a Vígszínházba a jelenlegi, minduntalan a jelenkorra reflektáló, kortárs kérdéseket feszegető repertoár helyett? Ez a tétje annak, hogy kinevezik-e Balázs Pétert a nagykörúti színház élére, a jelenlegi igazgató, Eszenyi Enikő helyére.

Eszenyi Enikő a következő ciklusra is beadta pályázatát a Vígszínház igazgatói posztjára, miután 2014 januárjában lejár mandátuma; kihívója pedig Balázs Péter lesz, a Szolnoki Szigligeti Színház jelenlegi igazgatója. Döntés két hónapon belül várható, a megbízatás jövő év februárjától lép érvénybe.

„A korszerűség és a hagyomány, a modernség és a klasszikus gondolatok különös elegye az, ami jelen idejűvé tesz egy színházat. Az viszi előre a világot, ha a színház új kérdéseket, új konfliktusokat, új problémákat vet fel, és jelen időben szólal fel arról, hogy miben él a világ, és ezen belül miben él az ország” – fogalmazta meg nagyon pontosan Radnóti Zsuzsa dramaturg a Nol Presszóban azt a színházeszményt, amely a Vígszínház elmúlt öt évét elnézve Eszenyi Enikő igazgató is a magáénak vallhat. És amely szöges ellentéte mindannak, amit Balázs Péter képvisel.

Természetesen nincs szó arról, hogy a jelenlegi Vígszínházban csak jó előadásokat mutatnának be, hogy ne lehetett volna az elmúlt öt évben rosszul sikerült előadással vagy megkérdőjelezhető darabválasztással találkozni, sőt, arról sem, hogy nem létezik olyan ember az országban, aki esetleg alkalmasabb lehetne Eszenyi Enikőnél a színház vezetésére – de nincs is olyan színház az országban, amiről ne lenne pontosan ugyanez elmondható. Nem ez a lényeg; még csak nem is az, hogy semmi praktikus szükség nincsen a jelenlegi igazgató leváltására, hiszen a Vígszínház és a Pesti Színház a hatalmas nézőterek ellenére kifejezetten jó kihasználtságot és megfelelő bevételeket tud estéről estére felmutatni.

Jóembert keresünk (fotó: Kallos Bea, MTI)


Mindezeknél fontosabb, hogy Eszenyi kinevezésének perce óta ügyel arra, hogy a Víg repertoárja révén mindig hozzászóljon ahhoz a világhoz, amelyben létezik, és ezáltal a maga módszereivel megpróbálja előrébb vinni azt. Minden évadban több olyan bemutató volt, amely – műfajától függetlenül – az emberi élet akár konkrét, akár általános kérdéseit fogalmazta meg, úgy, hogy az segítse a nézőt a válaszok megtalálásában is. Legyen szó az emberi természet sötét zugainak megértéséről (Othello), a nők szabadsághoz való jogáról (Mikve), kamaszokról és osztályközösségekről (Punk rock), siketségről és emberi kapcsolatokról (Billy világa), vagy általánosabban az erkölcsökről (Jóembert keresünk), rengeteg előadás adta meg azt, amit a színház valódi feladata megadni: egy új nézőpontot, új gondolatokat, érzékenységet. Azaz építette a nézőt, hozzájárult a fejlődéséhez.

Eközben pedig a legtermészetesebb alapvetés volt, hogy Eszenyi ügyelt a művészi színvonalra is a rendezők, színészek, drámaírók tekintetében, ezáltal minimalizálva az esélyt, hogy egy-egy produkció ne képviseljen értéket, ne legyen szakmailag minimum vállalható – még ha elő is fordult, hogy ezt a célt a jó szándék ellenére nem sikerül elérni.

Balázs Péter (fotó: Mészáros János, MTI)

„Tudom, hogy a szutyok olyan szó, ami rengeteg aktuális, emberi problémát jelölhet (…), de én nem a szutyok oldalán állok. Olyan színházat szeretnék, amiben maga is jól érzi magát. (…) Én a közönség azon rétegéért dolgozom, amelyik nem kísérleteket szeretne látni, hanem bevált formákat élvezne” – fogalmazza meg ars poeticáját ezzel szemben Balázs Péter Tóth Berta interjújában.

Balázsra jellemző, hogy a kísérletezést szitokszóként használja: „jó terep lett volna mindenkinek, aki önző módon kísérletezni vágyott”, mondja a Szigligeti Színházról; a Színházi Kritikusok Céhe pedig szerinte „egy teljesen alternatív színházi eszménykörben él, és az újfajta kísérletek mámorától nem is tud odafigyelni a klasszikusabb megformálásokra”. Sőt, tovább megy: „Nekem az sem tetszett, amikor Major Tamás a Brecht darabokat elidegenedve játszotta. Emlékszem, hogy Makláry János megkérdezte Majort, mi az az elidegenítés, majd megállapította: »szóval szarul kell játszani«”.

Gúnyosan beszél a kísérletezésről, amely pedig nem jelent mást, mint elsajátítani mindazt, amit az adott korban tudni lehet a színházról, és hozzáadni azt, amit az alkotó maga tart fontosnak kifejezni – az egyetlen módot, ami a világon bármit is fejlődéshez segít. A „kísérletezés” nélküli színházat úgy hívják, hogy helyben járás. A „szutyok” nélküli színházat súlytalannak nevezik.

Tompa Andrea kiváló kritikájában nem csak a Balázs Péter által Szolnokon rendezett János vitézről alkot véleményt, de a lehető legpontosabban megfogalmazza azt is, miért nonszensz ez a fajta színház. Mint írja, ezzel a konfliktusok, probléma- és kérdésfelvetések nélküli szemlélettel „elmenekülünk, kikapcsolódunk, felejtünk. Gyors repertoárelemzéssel megállapíthatjuk, hogy bohózaton, komédián, operetten kívül semmi mást nem láthatunk Szolnokon. (...) Semmilyen formában nem teremtünk kapcsolatot a rossz jelennel, de ezzel áttételesen azt is mondjuk, hogy nincs mondanivalónk róla. Én másfajta választ várok a színháztól: hogy általa jobban értsem (olyan, amilyen) világunkat, jobban lássam közös dolgainkat, megismerjem mások gondolatait róla. Nem a múltat, letűnt kort, mások végképp lezárult dolgait szeretném látni, akármilyen hősies és dicső vagy szégyellni való volt is. Ha elfordítom a tekintetem a jelenről, azt mondom: annyira rossz, hogy megváltoztatni sem lehet vagy érdemes. Nem tudom, végigjárta-e ez a színház ezt a gondolati utat, de félek, hogy nem.”

János vitéz (fotó: Mészáros János, MTI)

De hamis a Balázs Péter színházát jellemző huszármentés, hatalmas magyar zászlót lengető világkép is – hogy miért, az ismét csak Tompa fogalmazta meg a legpontosabban: „az volna hazafiság, az volna minden jelen idejű zászlólengetés értelme, hogy az a mai világunkhoz, mai magyarságunkhoz szóljon, hogy a mai magyarságunkra lehessünk büszkék, ne a másokéra, egykori képzelt-mesei huszárokra.”

Balázs Péter, elsősorban az operettvalóságra építő színháza (Szolnokon évente legfeljebb egy-két „komolyabb” darabot visznek színre) nem tesz mást, csak szórakoztat. Elringat, semmiféle gondolkodásra nem késztet, nevetéssel nevettet, sírással elszomorít, de a ruhatárban ez a minimális hatás is köddé válik már. Sem a színház nem megy előre, sem a világ, sem a néző. A színház számtalan feladata, lehetősége, szépsége helyett csupán a kikapcsolódás lehetőségét adja meg.

Balázs Péter színháza roppant népszerű, sokan látogatják – emlegetik sokan, de azt nem teszik hozzá, hogy a kereskedelmi tévék napi szappanoperáit több millióan követik lelkesen. Ez vajon azt jelenti, hogy a Barátok köztnek vagy a Jóban rosszbannak létjogosultsága lenne beköltözni a Vígszínházba?

Ízlésekről vagy jót, vagy semmit, mondja Csehov félművelt szereplője – mégis, a rossz ízlés könnyen megítélhető. Például, ha az ember megnézi a köztelevízión évről évre Szolnokról, Balázs Péter színházából közvetített szilveszteri gálaműsort (lásd feljebb). Amelyben a Sej, haj, beszéljent és több tucatnyi operettslágert énekelnek rettenetesen affektálva. Amelyben színesen villogó napszemüveget viselő férfiak dalolnak. Amelyben egyszer csak megjelenik a színpadon két, artikulálatlanul visítva egymást kergető bohóc. Amelyben (14 perc 30 másodpercnél) feltűnik Balázs Péter egy operett-lépcső tetején, ripacskodva énekel, majd megfogdossa a kolleganője melleit és fenekét. Amelyben huszárok lengetik a kardjukat, miközben a magyar vitézekről énekelnek egy lepedőnyi magyar zászló alatt.

Minden elméleti fejtegetést félre lehet tenni: a rossz ízlés az, ami a legbiztosabban tönkretehet egy kulturális intézményt. Akár a főváros legnagyobb és egyik legnagyobb múltra tekintő színházát is.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés