Hanoch Levin: Átutazók (Vígszínház)
Mintha rólunk akarna szólni ez az előadás a Vígszínházban. Mintha a mai magyar valóságról akarna valamit elmondani, mintha egy ismerős hangulatot akarna átadni: hogy éldegéljük itt az elfuserált kis életeinket, ki szeretnénk törni belőle, elmenni valahová - vagy konkrétan, vagy legalább metaforikusan -, de ez többnyire sehogy sem sikerül. De a lényeg homályban marad: hogy miért is akar ez a sok ember elmenni, miért nem elégedett senki. Pedig a végére már majdnem elhisszük, hogy mondtak nekünk valamit, és csak hazafelé a villamoson látjuk be, hogy csak úgy tettek, mintha.
Tornyi Ildikó és Gyuriska János – Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt
Vagyis Hanoch Levin tett úgy, akit hazájában, Izraelben botrányosan bevállalós darabjairól, nálunk pedig, hála a színházigazgatóknak és rendezőknek, kicsit mézes-mázos, kicsit modoros, kicsit túl könnyed drámáiról ismernek. Ez is ilyen: egy „átlagos” lakóközösség ismerős, néha rokoni kapcsolatban álló családjainak hétköznapjait, nyolc halálesetet meg jóval több megvalósítatlan álmot vázol fel kicsit homályos színekkel.
Hiába rendezte meg ezt a színdarabot Eszenyi Enikő majdnem ízléses visszafogottsággal – kicsit azért túl nagy a külsőségek, a nagy műfogak, műmellbimbók, a púpos hátak, a dagadó műhasak szerepe –, ötletes minimalizmussal, töretlen lendülettel, a humor és a líraiság arányainak érzékeny kiszámításával, ha egyszer az alapanyag ilyen sovány. Mert nem csak a tartalma, a szép koreográfiával körültáncolt semmi (vagy jóindulattal is majdnem semmi) kiábrándító, de egyetlen igazán kidolgozott szerep sincs benne. Minden figura egyetlen tulajdonság, egyetlen típus csak. E típusokat a Víg színészei persze gond nélkül el tudják játszani, de ez a sok apró mellékszerep senkinek nem ad lehetőséget semmi igazán maradandóra.
Börcsök Enikő, Pindroch Csaba és Péter Kata
Elmegy az ember színházba, megnézi az Átutazókat, hazajön – és nem történt vele semmi. És ez végül is jobb, mint ha feldühítették vagy felidegesítették volna.
Kereső
Olvasóim
