Egyfelvonás

Pintér Béla: Titkaink (Pintér Béla és Társulata)

Pintér Béla új előadásával bebizonyítja, hogy mégiscsak létezik ideális színház: a Titkainkban minden megvan, amiért érdemes akárhány csalódás vagy időpazarló semmiség után mégis újra meg újra színházjegyet venni. Őszinte könyörtelenséggel beszéli ki közös dolgainkat, egy társadalmat meghatározó traumaegyüttest, miközben a múlton keresztül a máról és a jövőről is szól; s teszi mindezt egy mesterien megírt dráma alapján, egy minden apró részletében kidolgozott rendezésben, formailag vegyítve a hagyományosat az előremutatóval, elképesztően ötletes vizualitással, és egytől egyig mélyen átélt, emlékezetes színészi alakításokkal.

Friedenthal Zoltán – Fotó: Mészáros Csaba

Pintér kétrétegű drámájának egyik része olyan szembenézés Magyarország közelmúltjával, ami nemcsak a színházból, de a közbeszédből is fájóan hiányzik: a besúgókról és besúgottakról beszél, súlyos, egyéni sorstragédiákon keresztül mutatva be a rendszer működésének sajátosságait. Azokról szól, akik akárhová menekülnének a gépezet csápjai elől – itt épp a táncházmozgalomba –, nem tudják kivonni magukat a hatalom mindenkire rákényszerített, családokat, kapcsolatokat, egyéneket, és végső soron társadalmakat tönkretevő akarata elől. Illetve azokról, akik egyéni bosszúvágytól, ideológiai kiképzéstől, hataloméhségből vagy opportunizmusból állnak be azok közé, akik nem veszik észre, hogy a kezükbe adott faanyagból nem csak az ellenségeik, de saját maguk koporsóját is ácsolják.

Pintér mindennek a hihetetlen pontos feltárásán keresztül végül eljut a mába is, hogy egy hangsúlyos aktualitása miatt egyszerre humoros és dermesztő jelenetben néhány laza csuklómozdulattal felskiccelje azt is, hogyan élnek tovább máig és holnapig az előző rendszer alapjai, reflexei, beidegződései.

Friedenthal Zoltán, Enyedi Éva – Fotó: Puskel Zsolt

És ha mindez nem volna elég, a darab másik rétege – A 42. hét után újra – erősségében egy ógörög drámához hasonló sorstragédia egy férfiról, akit maga alá gyűr orvosolhatatlan bűne, a pedofília. Aki, mint a futóhomokba ragadt ember, minden vergődésével csak még rosszabb helyzetbe kerül, s ellenállásra sem saját vágyával szemben, sem a pártállami zsarolással szemben nem képes. Olyan összetett, szerteágazó dráma ez, amelynek minden egyes cselekményszála önmagában egy teljes értékű sorstörténet: a pedofil férfihoz körömszakadtáig ragaszkodó, majd a megaláztatásba mégis beleszégyenülő nőről; a szamizdat-terjesztő ellenforradalmárról, az ő nyugatos fiáról és a férfi jóravaló, de hithű szocialista barátnőjéről; vagy a hatalmának erejét hazug módon személyes sármnak gondoló Pánczél elvtársról.

Stefanovics Angéla, Pintér Béla, Szamosi Zsófia – Fotó: Puskel Zsolt

Ezeket a komplett regényeket van, hogy a szavak helyett pusztán a végtelenül kidolgozott színészi játék teszi láthatóvá: például a táncházba csak besúgnivalóért járó tartótisztet adó színész (hogy ki ő, maradjon meglepetés) hangsúlyai, arckifejezései és ezek változásai mindenestül felrajzolnak egy mégoly összetett jellemet. Csákányi Eszter Pánczél György elvtársa letaglóz: lefelé öntelt, felfelé álszerény, már testtartásában sem őszinte, manipulatív, és össze-vissza ketyeg benne egy időzített bomba. Csákányi, mikor Pánczélt játszik, más emberré lényegül, mint amikor idős pszichológusnőt – a két figura közti teljes hasonlótlanság lenyűgöző. Friedenthal Zoltán pedofiljának gyötrődése és önemésztése az első pillanattól olyan súlyos, hogy elhajlik alatta a deszka – és minden újabb megaláztatásnál hallhatóan reccsen még egyet. Friedenthal ezzel a robusztus, egy-egy pillantással nagymonológokat kifejező játékkal talán élete alakítását nyújtja.

Fotó: Mészáros Csaba

Stefanovics Angéla kamasz fiúja azért nagyszerű, mert nem vesz tudomást a nemcseréről: a színésznő rezignált, kamaszosan, de némiképp jogosan beképzelt félig felnőtt-félig gyereket játszik. Enyedi Éva kislánya viszont épp azért remek, mert tudomást vesz a kisgyerekségről: nemcsak bájos naivitással hiteti el a nézővel a romlatlanságot (és veti fel a kérdést: hogy lehet a megrontott romlatlan?), de remek kontrasztot teremt az épp miatta magát marcangoló Friedenthal búskomor, meghajtott fejű földhöz préseltségével. Pintér Béla, Szamosi Zsófia és Roszik Hella egy-egy pillantással, mozdulattal képesek mindent kifejezni, ezáltal játékuk az elsőtől az utolsó percig lankadatlanul izgalmas marad – pláne, mert a rendező Pintér nagyon ügyel minden apró jelzés, poén, gesztus részletes kifejtettségére. Thuróczy Szabolcs unottan utálkozó, a vendéget lenéző és nyűgnek tartó pincére nem csak ember: embertípus és néplélek.

Pintér Béla, Friedenthal Zoltán, Csákányi Eszter, Thuróczy Szabolcs, Szamosi Zsófia – Fotó: Puskel Zsolt

Pintér szövege mindvégig szembemegy a klisékkel, az elvárásokkal, sőt önreflexíven utal is ezekre. Párbeszédei élőek, humora feketén és világosan is remek. Egyfajta humor már Benedek Mari voltaképpen realista jelmeze is: a retrónál is retróbb ruhák – na meg a Pintér Béla beatfrizuráját egy zseniális ötlettel megfogó két hullámcsat – groteszk módon emelik el a cselekményt. Tamás Gábor díszlete pedig egyszerű, mégis látványos, ötletként pedig telitalálat: a gigantikus, mindenkit beárnyékoló orsós magnó kevésbé a talpalávalót szolgáltatja a táncosoknak, még inkább felvesz, rögzít, kényelmetlen érzetet ad. Még a világítás is csodálatos: Varga László konkrétan fekete-fehér tévéképpé tudja változtatni a színészeket ez által, hogy aztán a végén színes, mai fényképbe villanjon a kínosan ismerős, semjénzsoltos, hoffmannrózsás, gulyásmarcis, petőintézetes jelenet.

Friedenthal Zoltán, Szamosi Zsófia, Pintér Béla – Fotó: Mészáros Csaba

Nehéz elhinni, hogy mindez benne van a mindössze két órás előadásban. Pedig benne van – egész Magyarország, úgy, ahogy csak a színház tudja megmutatni, és ahogy a színháznak kell megmutatni. Ha van egy Pintér Béla, aki nem csak hajlandó, de képes is erre.