Egyfelvonás

Gianina Cărbunariu: Kebab (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Zalaegerszegen egy ideje figyelemreméltó dolgok történnek: a színház folyamatosan törekszik az iskolás korosztály érdemi megszólítására; egy fiatal, kortárs magyar szerző darabját ők mutatták be az országban elsőként, nem törődve a vállalkozás magas rizikófaktorával; és olyan rendezőket hívnak meg, mint Alföldi Róbert.

A Kebab is ezeknek a jó dolgoknak az egyike: a kortárs, román Gianina Cărbunariu neve elsősorban a szinte minden lehetséges díjat elnyert, 20/20 című, a marosvásárhelyi „fekete tavaszról” szóló előadás színlapjáról ismerhető. A most Zalaegerszegen bemutatott szöveg pedig ebben a formájában szintén ősbemutató – ugyanennek a sztorinak a monodráma változatát a temesvári színház mutatta be Mady Baby címen, egy csodálatos és letaglózó buszszínházi előadásban.

Barsi Márton, Mihály Péter, Madák Zsuzsanna – Fotók: Pezzetta Umberto

A Kebab szintén Mady Baby, azaz Mădălina, a jobb élet reményében Írországba emigráló román kamaszlány életét beszéli el. Ennél jobb témát nem is választhatott volna a színház, pláne középiskolásoknak szóló foglalkozásokkal kísérve: valószínűleg egyetlen olyan, tizennyolc év körüli ember sincs ma Magyarországon, akiben ne merülne fel legalább egy gondolatkísérlet erejéig, hogy a suli után külföldön próbáljon szerencsét. Cărbunariu darabja szókimondóan és nagyon őszintén járja körül a kérdést: míg alapvetően a nyugatra képzelt szép új világ legsötétebb árnyoldalait mutatja be – Mady persze hamar prostituált lesz az ígért táncos munka helyett, de az út egyetemista ismerőse számára is csak lefelé vezet –, közben egy fél szóval sem állítja, hogy ne lenne tökéletesen érthető az elvágyódás és elvándorlás. Pompás alapanyag ez arra, hogy a fiatalok – meg a többiek is – elgondolkodjanak azon, ami amúgy is körülveszi őket „itt és most”, ennél pedig szinte nem is lehet többet kívánni egy színházi előadástól.

Így talán nem is annyira fontos, hogy Balog József túlontúl statikus és a vendéglátó pesti Katona József Színház terét kihasználni sehogyan sem tudó rendezésében a darab is kissé közhelyesnek, sablonosnak tűnik. Talán kevésbé zavaró, hogy ugyanannak az egy technoszámnak ugyanaz a húsz másodperce ismétlődik minden két jelenet között, ahogyan az ismétlések (például rosszul megtanult angol félmondatoké) is idegesítően hathatnak az előadás ritmustalanságában, dramaturgiai szedett-vedettségében (a csúcspont után például van még két részben-egészben felesleges jelenet). És hogy a három színész – Madák Zsuzsanna, Barsi Márton és Mihály Péter – mindvégig igen teátrálisan, mesterkélten beszélnek, arckifejezéseik, mozdulataik, gesztusaik pedig roppant távol állnak a hitelességtől.

Barsi Márton, Madák Zsuzsanna, Mihály Péter

Mindezzel együtt is úgy érezni az előadás végén: ha minden színháznak ilyenek – mármint fontosak, jelentősek, elgondolkodtatóak – lennének a rosszabbul sikerült bemutatói is, sokkal jobb világban élnénk.