A Dohány utcai seriff (A Kaposvári Egyetem és a FÜGE bemutatója)
Elvették tőlünk a félrenézés, a figyelem bármiféle megosztása, a külvilágban való menedékkeresés lehetőségét. Az előadás teljes, barlangi sötétben játszódik, így nem láthatjuk a színházat, amit létrehoztak – és ennél talán nem is létezik színházibb gesztus. Arról nem is beszélve, hogy milyen kegyetlen pontossággal számították ki azt a hatást, amit ilyen körülmények között okoz Kovács Márton hol lírai, hol harsányságával bántó, hol szinte csak a tudatalattira ható, zörejekből épülő zenéje, meg a remek dramaturgiával összeállított, a sárga csillagos kabátoktól a bevagonírozásokon és a haláltáborok borzalmain át a felszabadulásig és a megváltást nem hordozó hazatérésig mindenről mesélő holokauszt-visszaemlékezések puszta hallgatása, a szokottnál is érzékenyebb fülekbe égetése.
Kovács Márton – [Forrás]
Mohácsi János rendező hasonló pontossággal állította össze a kaposvári színészhallgatók és pár végzett színész szövegét: az újra meg újra elmesélt, szinte ártalmatlanul zsidózó és gyomorforgatóan gusztustalan viccek jelentősége, kontextusa az előadás során, az addig elhangzottak miatt folyamatosan változik, s a poénok egyre kevésbé tűnnek ártatlan tréfáknak – a táborok elképzelhetetlenül brutális hétköznapjaiból egyre több szemelvényt megismerve egyszer csak elkezdenek tanúvallomásokká válni. Tanúvallomásokká, amelyek az így vagy úgy, de mindmáig eléldegélő és valószínűleg még újraaktiválható gyűlölködés meglétét bizonygatják.
Tolnai Hella, Kovács Márton, Bánfalvi Eszter
Nem egy néző számolt be arról, hogy előadás még nem volt rá ilyen hatással. Hogy én nem tartozom közéjük, csak annak köszönhető, hogy Mohácsiék már nem tudtak új történeteket mondani, nem közelítették meg a témát ismeretlen szemszögből. Ennek ellenére is azt gondolom: A Dohány utcai seriffnél csaknem lehetetlen hatásosabb előadást készíteni a holokausztról.
Kereső
Olvasóim
