Mohácsi István – Mohácsi János: A képzelt beteg (Örkény Színház)
A Molière-művet elsősorban címként, másodsorban ihletet és kiinduló pontot adó forrásként használó három és negyed órás Mohácsi-előadás, A képzelt beteg az Örkény Színházban jó három óráig nem szól semmiről. Vagyis persze szól mindenféléről –, főképp szerelmi könnyedségekről és néha nehézségekről, meg a betegség helyett inkább a darabkezdetkor megjelent és hamari visszatértét bejelentő Haláltól rettegő Argan úrról –, csak mondani nem akar semmit. Vagy legalábbis semmi komolyat, tartalmasat, mélyet, jelentőset. Semmi olyasmit, ami miatt az ember – vagy az emberek kis, de el nem hanyagolható része – színházba szeret járni.
Gálffi László, Szandtner Anna - Fotók: Gordon Eszter
Aztán az utolsó negyed órában, amikor főhőséhez hasonlóan az előadás is megretten a vég elkerülhetetlen érkezésétől, hirtelen felvillan egy aprócska lét-konyhafilozófiai dramolett a halál és a halállal szembenéző ember természetéről. De ez már olyan, mint haldoklónak a lánykérés: értékelhető gesztus, de már késő. Hiszen az alapok lefektetése nélkül az előadás nem fog a halálról szólni, legfeljebb megemlíti azt. Márpedig itt alapok helyett csak légvár épült: olyan könnyed, hogy elfújja a lepkeszárnycsapás is, ha Fodor Viola gyászfekete díszletében megmozdulnak a metafora-mivoltukkal együtt a teret domináló pillangók. (Hogy minek a metaforáiként vannak jelen, arra sok szép megoldást lehetne sorolni kény és kedv szerint, de az előadás vagy a címszereplő Gálffi László játéka, jellemének enyhe kidolgozottsága sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja egyiket sem.)
Máthé Zsolt, Debreczeny Csaba, Polgár Csaba, Znamenák István, Trokán Nóra, Szandtner Anna, Bíró Kriszta
A pehelysúlyú első három órát egy olyan történet tölti ki, amelyet kisebb részt a bohózati-szappanoperai kliséket önreflexíven kigúnyoló, nagyobb részben azokat csak önmagukban megteremtő jelenetek építenek fel, ahelyett, hogy Molière szövege helyén egy másik, sikerült és emlékezetes dráma látna napvilágot. De a poénok nem elég jók – vannak nem csak csattanójuk, de valódi tartalmuk vagy előkészítettségük miatt jó viccek, de nem elég –, a helyzetek nagyobb része súlytalan és következmény nélküli, és csak egy-két történetszál kidolgozott annyira, amennyire az egy színházi szövegtől elvárható lenne.
Znamenák István, Gálffi László
És amivel a színészek tudnának mit kezdeni. Szandtner Anna szolgálójának és Znamenák István nemesurának kettőse például kidolgozott és remekül kivitelezett: a férfi viszonozza a nő érzelmeit, amit az komolyan is vesz, de az úr a rangtársai előtt mégis megtagadja őt, hogy annál súlyosabb legyen aztán, amikor végül felvállalja a viszonyt. Szandtner kiváló az önérzetes és szabad szájú, a romantika ügyeiben mégis roppant sebezhető lány szerepében, így igazán megrázó és magával ragadó mélyen átélt boldogsága és összetörtsége is. Bíró Kriszta Argan legkisebb lányaként a megírt sorok közt játszik magának drámát: finom, apró, de elvéthetetlenül pontos jelzésekből, mindent elmondó arckifejezésekből, jelentéssel teli gesztusokból építi fel a testi és ezzel összefüggésben lelki szerelemmel először ismerkedő lányt.
Gálffi László, Debreczeny Csaba
A többi színész azonban – Mohácsi János rendezőtől szokatlan módon – mintha magára lenne hagyva szerepének sekélységével; legalábbis erre utal, hogy a legjobb színészek is rutinnal, külsőségekkel, a bohózatjátszás sablonjaival egészítik ki tehetségüket. Kovács Márton zeneszerző újszerű, atmoszférateremtő zeneszerszámokkal hárítja el a leselkedő veszélyt, hogy rutinszerűvé váljon a Mohácsi-előadások zenei környezete.
Gálffi László és a lepkék
Ha a színháznak súlytalannak kell lennie, hát legyen az profi dramaturgiával, remek humorral, jól felépített karakterekkel és mindenféle értelemben vett következetességgel, a kevésből is sokat kihozó színészi alakításokkal. Na de miért is kéne a színháznak súlytalannak lennie?
Kereső
Olvasóim
