Egyfelvonás

Mohácsi István – Mohácsi János: A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet (Radnóti Színház)

Miről beszéljen a színház, amikor éppenséggel magáról a színházról akar beszélni, ha nem arról, hogy hogyan kényszeríti, kényszerítheti a teljes önfeladásra és vállalhatatlan megalkuvásokra a mai Magyarországon a színészeket, társulatokat, igazgatókat a politikai akarat, a behódolás kikényszeríthetősége, az elveket felülíró megfelelési vágy. Vagy arról, hogy mi magunk vagyunk csak, akik kiránthatnánk a színházat mint olyat a gödörből, mert más úgysem siet a segítségünkre, így csak a miénk a felelősség.

Minderről gondolkodik Mohácsi János és Mohácsi István új előadása, A csillagos ég is a Radnótiban, olyannyira, hogy ezeknek a fontos, őszinte és nem utolsósorban bátor állításoknak a rendező és az író még az előadás kidolgozottságát is aláveti.

Szervét Tibor, Schneider Zoltán, Pál András, Szávai Viktória – Fotók: MTI / Mohai Balázs

Jó, hogy Mohácsi arról beszél, amiről beszélni kell a színházban és azon kívül is: arról, ahogyan a politikus bele akar szólni a készülő előadásba, ahogyan a polgármester pénzt von el a színháztól, mondván, ha ennyiből sikerült működni, sikerülni fog kevesebből is, ahogyan az egykori színházi ember a hazafiasság jelszavával elnyer minden létező pozíciót és rangot, ahogyan a dilettantizmus teret hódit a nemzeti eszmével takarózva, ahogyan csak az maradhat színész, aki aláírja, amit alá kell – és így tovább. De mindez nem az előadás mélysége, hanem maga a felszín: semmi nem derül ki, hanem minden konkrétan kimondatik. És mintha nem egy egységes előadás létrejötte, hanem a kimondandók kimondása lenne az elsődleges cél.

Petrik Andrea

Talán ezért olyan lyukacsos a dramaturgia, talán ezért függetlenedik egymástól az előadás két fő témája. Először a színház egyre inkább politika-közelbe húzott és így korrumpálódó Bánk bán-próbafolyamata a főszereplő, telis-tele öniróniával, a színházcsinálók belső poénjaival, jó humorral, remek helyzetekkel, kiváló színészi összjátékkal, a kettős és egymással ellentétes szerepkiosztás (Kováts Adél például vezető színészt és cenzor politikust is játszik, Szervét Tibor alkoholista ripacsot és korrupt polgármestert) és a tapintható színészi lelkesedés miatt általánosan nagyon magas színvonalú egyéni alakításokkal – viszont az előadás vége felől nézve az indokoltnál, az elegendőnél, a jelentésesnél vagy kétszer hosszabban.

Aztán, amikor minden elhangzott, aminek a témában el kell hangoznia, ez a szál nyom nélkül eltűnik, és a hangsúly a társulat gyanús maláj fesztiválmeghívására kerül – olyannyira szembeötlően egy irányba mutató történetszövéssel, hogy akkor is teljesen egyértelmű lesz jó fél órával a végkifejlet előtt az (így aztán nem) slusszpoén, ha az ember nem ismeri a zalaegerszegi színházzal a valóságban roppantul hasonlóképpen megtörtént esetet.

Schneider Zoltán, Kováts Adél

Pedig az előadás legszebb vonulata éppen az, amelyik enged a konkrétságból: a háttérben folyamatosan zajló és (szó szerint) dübörgő „múltépítés”: eltörölni mindent, ami nem kell a hatalomnak – például a színházakat is. Mert ebben – szemben az előadás többi részével – nincsenek az aktuális utalás kedvéért a semmiből feltűnő és csak pár percig élő momentumok, metafora-mivoltuk betöltése után jelentőségüket vesztő helyzetek vagy szereplők. Ennek van viszont összetett és nem csak egy-értelmű jelentése.

Középen Szervét Tibor

A csillagos égben megvan mindaz, amitől Mohácsi János legjelentősebb munkái közé is kerülhetett volna: aktualitás, humorban panírozott kőkemény helyzetek, emberismeret, remek színészek. De nincs meg benne az, amitől igazán jó előadássá válhatna: egy minden szempontból igazán jól megírt, következetes és jó dramaturgiájú színdarab.