Egyfelvonás

David Pownall: Mesterkurzus (Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Ha egy országban eljön az az idő, amikor a művésznek meg kell felelnie az aktuálisan hatalmon lévő vezető és a rezsim elvárásainak ahhoz, hogy alkothasson; ha ez a rezsim ki akarja sajátítani a művészetről való ítélkezés jogát; ha az alkotónak együtt kell működnie a hatalommal – akkor kiabálni kell. És kiabálni kell akkor, ha a politika, a politikus lenyúl egészen az alkotás szintjéig, és direktívákat ad ki arról, hogy milyennek kell lennie a megalkotott műveknek; ha a dilettáns, de vonalas alkotást többre értékelik, mint a be nem hódoló művész zseniális művét. Hogy ez ma, 2014-ben, Magyarországon így van-e, arról hosszasan lehetne beszélgetni – mindenesetre a székesfehérvári Vörösmarty Színház úgy érezte, kiabálnia kell. Ha olyan korban, olyan helyen élünk, akkor ez bátor tett volt – de ha nem, akkor is remek, hogy a színház olyan fontos dolgokról beszél, amikről feladata beszélni.

Kuna Károly, Derzsi János – Fotók: Vörösmarty Színház

Az már más kérdés, hogy ezt hogyan teszi. David Pownall 1948-ban, a Szovjetunióban, közelebbről Sztálin irodájában játszódó darabja, amelyben a diktátor és kultuszminisztere, Zsdanov az ellenálló zeneszerzők, Sosztakovics és Prokofjev megtörésén és megfélemlítésén fáradozik, valójában nem beszél, nem gondolkodik a fenti témákról, pusztán kimondja, hogy azok léteznek. A jelentősen túlírt, gyakran öntetszelgő dráma pusztán csak bemutatja, hogy a politika kisajátítaná a művészetet, hogy a hatalom a túlélés biztosításához együttműködést vár el, és így tovább: a néző konstatálhatja, hogy mindez igen csúf dolog, és tanulságként leszűrheti, hogy jó lenne, ha nem így lenne. Arra jó ez a méretes, aczélból öntött felkiáltójel, hogy felébressze azt, akit fejbe vágnak vele, de színháznak, drámának kevés és unalmas.

László Zsolt

Pláne, mivel Cserhalmi György rendező nem dönti el, hogy abszurd, szatirikus gúnydarabot szeretne a színpadon látni, vagy súlyos drámát, így Székesfehérváron az abszurditás csak arra elég, hogy gyengítse a drámaiságot, a drámaiság meg arra, hogy ellehetetlenítse az abszurdot. Így pedig épp az vész el az előadásból, ami feszültséget vihetne ebbe a csaknem három órába. Nem rajzolódnak ki a hatalmi viszonyok, noha pont ez működtethetné a drámát, ami nem is áll másból, mint néhány órányi párharcból két emberpár között, egyetlen szobában, a különféle végkifejletek folyamatosan változó esélyével. De Cserhalmi nem fordít elég figyelmet arra, hogy ki mit engedhet meg magának, ettől viszont nincs következménye, tehát tétje sem az egyes cselekedeteknek; például Prokofjev minden következmény nélkül bunkónak nevezheti az őt amúgy kivégzéssel fenyegető Zsdanovot úgy, hogy a jelenetben semmiféle veszélyérzet nincsen. Pedig a szövegből úgy tűnik, a darabnak arról kéne szólnia, ki hogyan tartja vagy nem tartja a markában a másikat – az előadás viszont nem szól erről.

Kuna Károly, Gáspár Sándor, Derzsi János, László Zsolt

A négyből három színész egyébként – vagyis azt leszámítva, hogy pont a feszültségkeltést nem kell vagy sikerül eljátszaniuk – kiváló. László Zsolt (Sosztakovics) teljes lénye feszültségtől vibrál, még szarukeretes szemüvege is szervesül játékába. Simulékonyság sugárzik belőle, mintha azzal, hogy előzékeny és mindig a lehető legkisebb kár okozására törekszik, előnyöket szeretne kieszközölni, miközben látszik rajta, hogy tudja, erre nincs esélye: ez a belső ellentmondás rezeg folyton a színészben. Derzsi János (Prokofjev) büszke fölényességgel folyamatosan a határokat teszteli; a színész egyszerre tudja eljátszani a színlelt magabiztosságot és a belső óvatosságot is. Az ő játékának feszültségét a folyamatos figyelem adja: Derzsi mintha minden másodpercben az erőviszonyok alakulását analizálná introvertáltsága mögött.

László Zsolt, Kuna Károly, Derzsi János, Gáspár Sándor

Gáspár Sándor (Sztálin) hiteles őrült, és ez ritkaság: minden szélsőséges érzelmi váltása, minden atyáskodó, minden zsarnoki megszólalása, minden dilettáns művészeti lelkesedése logikusan következik egymásból, és pontosan illeszkednek ebbe a gáspári Sztálin-jellembe. Kuna Károly (Zsdanov) viszont mindent túljátszik: valódi érzelmeket nem érezni rajta, mégis visít, folyamatosan rázza a fejét, kalimpál a kezeivel, grimaszol, minden átmenet, minden megélt harag nélkül kezd ordítani – mindazt, ami belül nem érezhető, külső eszközökkel próbálja pótolni.

Kuna Károly

Ahogy az idő telik, úgy tűnik egyre öncélúbbnak minden, ami a színpadon zajlik – legalább negyed óra például az a jelenet, amelyben Sztálin és a zeneszerzők együtt komponálnak egy naiv paraszti-romantikus szocreál kantátát, noha a helyzet abszurditása, fonáksága két-három perc alatt kimerül. Cserhalmi mintha nem tudna mit kezdeni az amúgy is kissé suta lezárással: a folyamatosan vodkázó Sztálin a százötvenkettedik és a százötvenharmadik korty között hirtelen és varázsütésre berúg, majd kiül a színpad szélére, és szótagolva kezd beszélni – látványos, de üres jelenetek egy nem túl látványos, de túl sokszor üresnek tűnő előadás zárásaként.