X&Y – battement de coeur (a Frenák Pál Társulat előadása a Trafóban)
Egy testvérpárról, két szeretőről, Ádámról és Éváról vagy egy védtelenül megszülető és együtt felnövő és szocializálódó emberpárról szól az X&Y című táncelőadás. Sőt: minderről egyszerre. Mert Frenák Pál új koreográfiája nem egy történetet mond el, hanem olyan archetipikus létállapotokat, hangulatokat, érzés-magokat mutat meg, amelyekből mindezek táplálkozhatnak. S bár a néző aktuális érzékenysége alapján választhat magának egy adott nézőpontot, az X&Y mégis sajátos univerzalitásától, a szűk egy óra alatt felépülő és jól működő belső összefüggésrendszertől jó.
Marie-Julie Debeaulieu – Fotó: Frenák Pál Társulat
Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter a majdnem-magatehetetlenségből kiindulva adaptálódnak az őket körülvevő világhoz, s jutnak el a minimalista, egyfajta sajátos butoh-ra emlékeztető mozdulatoktól a jazz-táncig. A színpad felett végighúzódó hálóból előbb szabadulni próbálnak, de amint kipottyantak belőle, mint újszülött az anyaméhből, mégis mindig visszatérnének az ismeretlen helyzettel szemben biztonságosabbnak tűnő síkba; később bizonytalanul lábra állnak, majd magukra találnak és beilleszkednek – egyszerűen a külvilágba, a nagyvárosba vagy a Paradicsomon kívüli területbe. (Szép, ahogyan a két állapotot átkötő jelenetben a táncosok előbb meztelenséggel „vedlenek át”, majd – akárha fügefalevelet – új ruhát öltve kezdenek vadabb és felhőtlenebb táncba.)
Holoda Péter, Marie-Julie Debeaulieu – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
Frenák Pál – aki hosszú idő után táncosként is visszatért a színpadra – eközben mintha ellentétes utat járna be: előbb (egy kissé túl didaktikus jelenetben) saját magából ad életet az emberpárnak, később, mikor ők elérték talán végleges állapotukat, Frenák figurája – egy rendkívül erőteljes szólóban – elveszti erejét. Az isten- és a szülő-metaforán kívül a koreográfus jelenléte új értelmezési lehetőséget ad: lehet szó a koreográfusról és az általa életre hívott előadásról is.
Frenák Pál – Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
Ahogy Frenák újabb koreográfiáiban nemegyszer előfordult már, hogy a játékot meghatározó, hangsúlyos díszlet rátelepedett az előadásra, úgy most is a hatalmas háló, pontosabban az azzal való interakció jelenti a legnagyobb problémát. Sehogy sem tudnak ugyanis szervesülni a táncba azok a mozdulatok, amelyekkel Debeaulieu és Holoda felhúzódzkodnak a kötelekre, az egyikük feladja a másikra a hámot vagy becsatolja a karabinert a függeszkedéshez – civil, sikoltóan oda nem illő momentumok ezek. Nem méltóak az X&Y ösztönszerű természetességéhez.
Kereső
Olvasóim
