AJÁNLÓ
 
19:04
2014. 06. 09.
Beaumarchais - Kokan Mladenović - Gyarmati Kata: Opera Ultima (Újvidéki Színház) A hatalom...
A bejegyzés folyatódik
 
19:04
2014. 06. 09.
"Egy Caliban-kaliberű paliból simán lehet miniszter" - ilyen és ehhez hasonló sorok lesznek...
A bejegyzés folyatódik
 
19:04
2014. 06. 09.
Idén Szalóczi Géza vehette át a Színházi Dramaturgok Céhétől, a POSZT ideje alatt rendezett,...
A bejegyzés folyatódik
 
19:04
2014. 06. 09.
Két kiváló színházi-színházmelletti kezdeményezés is kíséri a POSZT előadó-művészeti...
A bejegyzés folyatódik
 
19:04
2014. 06. 09.
Ma újra megtörténik, hogy politikusok letiltják egyes rendezők meghívását a színházba,...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Bár Fehér Balázs Benő a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor színészosztályában diplomázott idén, nevéhez olyan rendezések kötődnek, mint az utóbbi évek legizgalmasabb színházi kísérlete, az egyetlen, az előadásban részt is vevő néző számára előadott Bűn és bűnhődés (kritikánk itt), amelynek egy darab belépőjét minden előadás előtt licitálás útján lehet megvásárolni; vagy a POSZT OFF-programjában nagy sikerrel szereplő Tajtékos napok.

Fehér Balázs Benő - Fotó: Simara László

Miért vetted elő Boris Vian Tajtékos napok-ját?

Egy londoni utazásom előtt egy hónappal édesanyámnál egy gyógyszer mellékhatása következtében leukémiát állapítottak meg; egy hónapig azt hittük, hogy tényleg leukémiás, aztán hála az égnek kiderült, hogy mégsem. Amikor elindultam Londonba, Zsótér Sándor azt mondta, vigyem magammal a Tajtékos napokat. És úgy éreztem, az én utazásom is egy hasonló felnövéstörténet: soha nem volt még rajtam akkora súly, mint akkor. Ettől hirtelen felnő az ember.

Mindhárom eddigi rendezésedre másfajta, a Magyarországon megszokott lélektani realizmust kerülő játékmód jellemző.

Nincs arról szó, hogy mindig mást akartam volna kipróbálni; a játékmódot mindig az adott történet határozza meg. A Tajtékos napok egy túlburjánzó, nagyon energikus, néha – a szó jó értelmében – ripacskodásba átmenő játékot követel. Elképesztő ritmusérzék kell hozzá, hogy működjön az a színházi gördülékenység, ami képes ábrázolni azt a gondtalanságot, szürrealitást és idillt, amelyben Colin él a történet elején. A Bűn és bűnhődés helyenként lélektani realista megfogalmazást próbál követni; ezt szakítják meg szürreális elemek és az elemelt játékmód. A Hitgyógyászban az az izgalmas, hogy folyamatosan a nézők energiáit próbálják a színészek a saját javukra fordítani: egyrészt finoman le kell buktatniuk magukat, hogy hazudnak, másrészt bizonygatniuk kell, hogy igazat mondanak. Akkor jó az előadás, ha minden mondat mögött ott van, hogy mit akarok a nézőkkel kezdeni.

Lehet azt mondani, hogy a lélektani realizmus téged nem izgat?

Abban az értelemben izgat, hogy szeretem, ha a színész magáról beszél a színpadon. De ez egy elrajzolt játékmódban épp annyira valódi és alanyi lehet, mint a lélektani realizmus.

Tajtékos napok - Fotó: Kálmándy Ferenc

Tehát nem az hajt, hogy szembemenj a mai magyar színház trendjeivel?

Nincs bennem vágy a szembemenésre; persze, látom, hogy mi a rossz, és olyat nem akarok csinálni. De ha egy előadásról gondolkodom, sosem az hajt, hogy „ilyen még nem volt”. Például olyan még talán még nem volt Magyarországon, hogy egyetlen nézőnek játszottak volna el egy egész előadást, mégsem ez hajtott a Bűn és bűnhődés esetében, hanem azt gondoltam, hogy az anyag, a tartalom ilyen formában tud a legélményszerűbb lenni és a leginkább hatni. Persze az ember egy csomó mindent un már, sok előadásról úgy érzi, hogy nincs benne se gondolat, se lélek, és semmi köze nem lesz a nézőknek az előadáshoz, ha egyszer a rendezőnek és a színészeknek sincs hozzá közük. Pedig egy rendezőnek pont az lenne a feladata, hogy megtalálja ezt a közös nevezőt a szerep és a színész között. Hogy milyen játékmódban, az már az anyagtól függ.

„Sok mindent un az ember”, mondod. Mi mindent?

Eléggé egyfajtának látom a magyar színházat, bár vidéken elég kevés előadást láttam, de Pesten, az első években, miután felkerültem, megnéztem kilencven előadást, és ez alapján kialakult egy képem az általános ízlésről. Van egy-két rendező, akinek nagyra értékelem a munkáit. A leginkább Zsótér Sándoréit, pedig nem ő a legfiatalabb rendező az országban, de a legjobb és legfrissebb előadás, amit idén láttam, a kecskeméti Hosszú út az éjszakába (kritikánk). Ilyen játékmóddal még nem találkoztam Magyarországon; amit Trokán Nóra csinál benne, az a legnagyobb alakítás ebben az évben. (A másik Orosz Ákosé Zsótér Don Juan-jában.) Nóri nem próbál hétköznapiasan beszélni, egyszerűen csak megszólal, de olyan pontosan vannak vezetve a színészek, hogy az zseniális.

Fotó: Simara László

Mi az az általános színházi ízlés, amit említettél?

Újítás leginkább dramaturgiában és színészvezetésben szokott bekövetkezni. A formai változások trendeket követnek, amelyek jönnek-mennek, de már mindet láttuk; ezek nem zavarnak, de nem is nyűgöznek le, mert nem annyira újszerűek. Nem arról van szó, hogy minden előadás egyforma lenne, de szinte egyik sem lep meg; legfeljebb az érződik, hogy a rendező újítani akart, de ha ez döcögősen sikerül, és a forma nem segíti a tartalmat, az kínosabb, mint ha egy formailag kevésbé invenciózus előadás szólalna meg tényleg erősen.

A színészosztály hallgatójaként miért kezdtél rendezni?

Mindenképpen meg akartam rendezni a Bűn és bűnhődést, a többi aztán ebből jött. És talán sikerélményre is vágytam: a színészosztály első két évében nem éreztem magam elég sikeresnek.

Miért vonzott ennyire a Bűn és bűnhődés?

Amikor tizennyolc évesen először olvastam a regényt, kialakult egy erős kényszerképzetem, aminek terápiaszerűen véget akartam vetni; azt gondoltam, ebben segít, ha foglalkozom vele.

Miféle kényszerképzet?

Erről inkább nem beszélnék; könnyen válhatna belőle bélyeg, és azt sem akarom, hogy azt higgyék, hogy hú, milyen mély érzésű ez a srác, és milyen komoly dolgokkal küzd, ami nem igaz, hiszen már túlvagyok mindezen.

Bűn és bűnhődés

Mit kérdez, vagy mi állít a Bűn és bűnhődés formája – hogy egy néző tolószékben követi a díszleten belül az előadást, ráadásul ő „játssza” Raszkolnyikovot, és őt fenyegetik vagy vonják kérdőre a színészek – a színháznézésről és színházról magáról?

Amikor a darabbal foglalkoztam, nem az vezérelt, hogy valami újszerűt állítsak a színháznézésről. Mindez csak később jött, ez csak az előadások tapasztalata. Ugyanakkor érzem azt, hogy valamerre muszáj ellépni: nem jó, ha a színház csak annyi, mint nézni a tévét. Erős vágy él bennem arra, hogy a lehető legjobban bevonjam a nézőt: ne csak a helyén ülve nézze, hogy valami megtörténik, de megkérdezzék róla őt is, és az előadás közösségi élmény legyen. De nem abban az értelemben, hogy a közönség tagjai együtt vannak, de legyenek együtt a színészek és a nézők is, mert a nézők energiái erősen hatnak a színészekre, és vice versa, ezért jó lebontani a falat köztük. De mindezek utólagos gondolatok, az egynézős színház ötlete nem innen, hanem a regény tartalma felől jött. Mindaz a bizonytalanság, ami az előadás alatt megteremtődik a nézőben, és hogy folyamatosan próbál rájönni, milyen helyzetbe kényszerítik őt ebben az egészben, és hogy hogyan vegyen részt benne – színészként vagy eltartva magától –, az valamiféleképpen leképezi Raszkolnyikov állapotát.

Minden előadásra online árverésen kelnek el a jegyek. Milyenek erről a tapasztalataid?

A bemutató óta nagyjából tizenöt előadást játszottunk, és összesen 220 ezer forint jött össze belőle. Azaz minden eladott jegy drágább volt, mint a legdrágább magyarországi színházjegy, sőt volt olyan is, ami egy fesztiválbérlet árát is túlszárnyalta, de ezen a pénzen tizenhatan osztozunk. Azt terveztük, hogy a bevételből közösen elmegyünk nyaralni, de ez nem fog összejönni. Tizenöt előadás elég sok munkaórát jelent, ráadásul éjjel, este 11-kor vagy még később játszottunk. És ezért kap mindenki összesen 15 ezer forintot. Értek olyan támadások, hogy a licitálás valami burzsuj, kirekesztő ötlet – de szerintem ez a jelképes összeg azért megilleti a munkatársakat.

Megengedheti magának egy művész, hogy ennyire ne érdekelje a bevétel és az önfenntartás, miközben egyesek szerint „ha egy műalkotás tényleg olyan jó, el kéne tartania magát”?

Meg kell, hogy engedhesse magának, mert nem lehet bátortalannak lenni. Én egyre inkább a kis térben érzem úgy, hogy a közvetlenséget és mindazt, ami engem érdekel, kifejezésre tudom juttatni. Biztos lesznek majd olyan gesztusaim is, amelyek egy Vígszínház-méretű térben is érvényesen tudnak megszólalni, de erre még vagy én nem vagyok készen, vagy csak jobban élvezem, amit most csinálok. Lehet, hogy a színház nem tartja el magát, de Jerzy Grotowski előadásait egy idő után már nem nézhették meg a nézők! És feltételezem, hogy nem csinált akkor sem rosszabb előadásokat, mint… És most nem mondok neveket.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

img src="/images/hex-loader2.gif" width="300" alt="" />

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés