Két kiváló színházi-színházmelletti kezdeményezés is kíséri a POSZT előadó-művészeti programját. Az egyik kiállítás a zsidóságuk miatt meghurcolt és meggyilkolt színészek előtt tiszteleg, hogy ne csak a szépre emlékezzünk, a másik pedig azoknak a színházaknak – vagy legalábbis a plakátjaiknak – is helyet szorít a fesztiválon, akiket idén nem hívtak meg versenyezni. A két jó ötletből született egy remek és egy döcögős tárlat.
…vagy nem lenni – Zsidó színész-sorsok a »hálátlan hazában«, 1939–1944 (A szerző fotói)
A Színművészeti és Filmművészeti Kamara megalakítása után, 1938-tól a színházak nem hosszabbították meg a zsidó színészek szerződését, munkanélkülivé téve ezzel rengeteg művészt. Aztán 1939. májusában a második zsidótörvény már előírta, hogy zsidók nem lehetnek a színházak „szellemi vagy művészi irányát megszabó” pozícióiban. Bár 1939. novemberében létrejött egy izraelita felekezeti színház, a Művészakció, amely a színpadokról kitiltott művészeknek adott még egy lehetőséget, de az ország 1944-es német megszállása ennek is véget vetett, és elkezdődött a gettósítás, a munkaszolgálat, a deportálás és a különféle gyilkosságok. Amint az a POSZT alatt, a Nádor Hotel galériájában megtekinthető „…vagy nem lenni – Zsidó színész-sorsok a »hálátlan hazában«, 1939–1944” című kiállítás egyik információs tábláján olvasható, Faragó Ödön a háború után azt írta: „Színésztörténeti tényként állíthatja majd az utókor, ha igazságos lesz, hogy az a munka, amelyet a magyar zsidó színészek végeztek, színpadi művészetünk szerves része volt”.
Perovics Zoltán, a szegedi Metanoia Artopédia nevű független színházi társulat vezetője nyílt levelében szóvá teszi, hogy a POSZT OFF-programjának igazgatója azért nem akarta Pécsett látni a társulat náci tematikájú előadását, mert – a nyílt levél szerint – nem akarta, hogy „a POSZT holokauszt-megemlékezéssé váljon, mert az másról szól”. Mégis, ezzel a kiállítással a fesztivál az „igazságos utókor” aktív részeseként tűnik fel.
A tárlat nem tesz mást, mint sorsokat villant fel: színészek, színházi emberek élettörténeteit, munkaszolgálatokkal, ahonnan soha nem tértek vissza, vagy olyan – Klaus Mann Mephistójában is felbukkanó – megrázó történetekkel, mint Forgács Rózsié, aki férjével, Rogoz Oszkárral együtt lett öngyilkos, nem várva meg meggyilkoltatásukat. Egy ehhez hasonló kiállítás sosem lehet tárgyainak sokaságával izgalmas, de a „…vagy nem lenni” kurátorai, Csiszár Mirella és Gajdó Tamás megtesznek mindent, amit lehet: tárgyszerű leírások és idézetek, színlapok, fotók, plakátok, életképek, könyvek jelenítik meg a sorsokból azt, amit lehet, kiegészítve néhány igazán impozáns megoldással, mint például a Rátkai Márton bútoraival, egy festményével és színházi lapokkal berendezett szobasarka. Ráadásul a kiállításon elhelyezett „emlékező könyv” lehetőséget ad arra is, hogy a leszármazottak pótolják az esetleges hiányokat.
A POSZT szomszédos – a Széchenyi téren látható – kiállítása egész másért remek kezdeményezés: a kiPOSzTolva című, szabadtéri tárlat kilencvenegy társulat csaknem négyszáz színházi plakátját mutatja be az előző „POSZT-évad” bemutatóiról, mondván, a POSZT az egész szakma fesztiválja kell(ene), hogy legyen, hát ne csak azok szerepeljenek itt, akiknek beválogatták valamelyik előadását a programba. Ráadásul talán sosem volt még egymás mellé állítva ennyi színházi plakát, így eddig nem is igen teremtett alkalmat senki arra, hogy trendeket lehessen megfigyelni a művészeti vizuális marketingben, mint – jó esetben – teljes jogú képző- vagy iparművészeti ágban.
Hogy az összkép nem éppen felvillanyozó, arról csak részben tehet a POSZT – de részben tehet. Mert miféle kiállítás az, amelyiken sehol sem szerepelnek a kiállított alkotások készítőinek nevei? Ki tudná elképzelni, hogy a Szépművészeti Múzeumban tippversenyben kelljen kitalálni, melyik festmény kinek a munkája? És nem válik a tárlat javára az sem, hogy a plakátok roppant kis méretben állíttatnak ki, a lehető legkisebb területre összezsúfolódva.
Nagyfejűek
De a kiállított anyag is inkább lesújtó, mint felvillanyozó: semmiből nincs itt kevesebb, mint minden ízében jól eltalált, ízléses, egyedi, ötletes alkotásból. Szinte mindenütt uralkodnak a sokszor oda nem illő, ízléstelen tipográfiával, a lehető legnagyobb betűmérettel szedett címek, és csak egészen kevés tervező mer egy kicsit merészebb lenni, és bízni abban, hogy egy fogós grafika vagy fotó amúgy is nagyobb elmélyülésre készteti majd a szemlélőt – mint például a Jurányi Inkubátorház Színházi Jam-et hirdető, provokatív, mégis ízléses, ötletes és többrétegű plakátja esetében.
A gyerekelőadásokat sokszor bugyuta rajzok hirdetik, és csak ritkábban az igényesség a fő szempont a harsányság helyett. Abszolút meghaladhatatlan a fejek, az arcképek diktatúrája, óvatos becsléssel is minden harmadik-negyedik plakát egy vagy több színész arcával próbálja eladni az előadást, mintha ennél soha semmi kreatívabb vagy mutatósabb megoldást nem találtak volna fel – jobb a helyzet, ha az arcot legalább ötletesen használják, nem pusztán csak a kép közepére vágva, akár – mint a Turay Ida Színház esetében – egész élesen elütve a háttértől.
Színházi Jam
És ha az egyes plakátok jók is, akkor is szinte teljes hiánycikk az egy színházat jellemző, felismerhető arculat, amelyre rápillantva az ember rögtön meg tudná mondani, melyik társulatot hirdetik éppen. (Több színháznak vannak visszatérő motívumai, ugyanakkor sokan ezek közül is csak néhány plakát erejéig használják, aztán elfelejtik ezeket.) Ahol pedig megvan az egységes arculat, többször ott is nyögvenyelős a kivitelezés, mint a debreceni Csokonai Színház esetében, ahol a plakátok visszatérő, filmes szórólap-szerű kerete túlontúl élesen válik el a belefoglalt fotótól. Ennek a műfajnak a Budapest Bábszínház ügyesebb használója, de a nyertes a Vígszínház ízléses, kis méretű, de rögtön felismerhetően egyedi keretezésével.
Budapest Bábszínház
Érdekes, hogy még olyan újjáalakuló színházak se tartották fontosnak az egyedi arculat kialakítását, mint a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Jobb példa a Pinceszínház, amelynek francia évadját ötletesen a piros-fehér-kék színekből összeálló, egységes – noha nem kimondottan esztétikus, de legalább „fiatalos” – grafikákat felvonultató plakátok hirdetik. És remek a Szkéné Színház dizájnja is: ha nem is biztos, hogy tervezőjének kézjegye azonnal felismerhető, a minden előadáshoz azonos technikával rajzolt, hasonló világú, mindig darabelemzésből kiinduló képek az egységessé látszatát keltik.
Pinceszínház
Mindazonáltal a kiPOSzTolva még így is rengeteget tehetne a szakma érdekében – ha a tervezők, vagy még inkább a nekik feladatot adó színházi munkatársak maguk is szembesülnének a kiábrándító tendenciákkal, és a következő években megpróbálnának kitörni belőlük.