Egyfelvonás

William Shakespeare és a Mohácsi testvérek: A velencei kalmár (Nemzeti Színház)

A velencei kalmárt a huszonegyedik században nem lehet úgy megrendezni, hogy a rendező ne kezdjen valamit a darab zsidóábrázolásával - hiszen ez a több száz évvel a holokauszt előtt született "víg tragédia" egyebek mellett mégis csak arról szól, hogy egy csomó keresztény a saját erkölcsi fölényéből erőt merítve porig alázza és kisemmizi a gonosz uzsorás zsidót, Shylockot. Ha valaki, hát a társadalmi kérdésekhez mindig is rendkívül szimpatikus érzékenységgel közelítő Mohácsi testvérek - a rendező János és a dramaturg István - pontosan tudják ezt, és úgy írták át, formálták előadásukhoz a drámát, hogy az a fajgyűlöletet, rasszizmust, antiszemitizmust és mindenféle irracionális gyűlölködést mutassa be minél több oldalról és minél kíméletlenebbül.

Hevér Gábor - Fotók: Znamenák István

Székely Csaba: Bányavirág (Nemzeti Színház)

Talán egyetlen példa sem volt arra az elmúlt évek során, hogy egy (nem klasszikus) drámát majdnem egyszerre két budapesti színház is bemutasson, ráadásul úgy, hogy az egyiket ugyanaz a rendező vigye színre, aki két évvel korábban egy harmadik színházban már megrendezte az ominózus darabot. Sebestyén Aba igazolja a faramuci helyzet miatti balsejtelmeket: gyakorlatilag különösebb változtatás nélkül - persze más színészekkel - újrarendezte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház POSZT-nyertes előadását. Ugyanolyan fúvószenét játszik a színpad hasonló pontján egy zenész, ugyanazt a temetés utáni részegség-jelenetet ugyanolyan elnyújtott kabaréjelenetté formálja, ugyanazt a pálinkáskannát csapolják meg ugyanolyan gumicsővel, mint abban a másik előadásban - és így tovább. A színészek, a jellegében azért nem eltérő díszlet-jelmez és egy-két kisebb helyzetkomikum: ennyi újdonság került csak a Nemzeti előadásába.

László Zsolt és Tompos Kátya - Fotók: Znamenák István

Tennessee Williams: A vágy villamosa (Miskolci Nemzeti Színház)

A legkevésbé sem nehéz Tennessee Williams legismertebb drámáját giccses, szépelgő puszedliként színpadra állítani: az alapanyag adott hozzá. Kiss Csaba miskolci rendezésében ugyanez a szöveg mégis csehovi súlyú, mellbevágóan erőteljes előadássá válik, amely kíméletlen őszinteséggel beszél a múlttal való leszámolás, a tiszta lappal újraindulás esélytelenségéről.

Kokics Péter, Kocsis Pál, Lovas Rozi, Györgyi Anna - Fotók: Bócsi Krisztián

Több órás sorban állások, szabadságra kiiratkozó fanatikusok, másodpercek alatt csütörtököt mondó szerverek, egyik kezükkel a frissítés-gombot nyomogató, a másikkal hajukat tépő elkeseredettek, na meg a pofátlan jegyüzérek, akik harmincötezer forintért kínálnak jegyet egy-egy népszerűbb előadásra - ez volt az áprilisra, a Nemzeti Színházba szóló jegyek elkapkodásának fél órája. De miért?

Kander - Ebb - Fosse: Chicago (Miskolci Nemzeti Színház)

Kevés olyan okosan felépített fogyasztói társadalomkritikát látni színpadon, mint amilyen a méltán világhírű Broadway-musical, a Chicago, amely jó érzékkel kerüli el a hasonló szatírák legnagyobb buktatóját, a demagóg szájbarágást. Miközben elmesél egy bombasztikus sztorit pár chicagói gyilkos nőről, akik kétes hírnevük révén próbálják az egekbe tornázni sikerüket a showbizniszben, csak úgy mellesleg, a sorok közül szól ki a nézőnek, hogy hát akkor ennyit az erkölcsökről meg a korábban értékeknek nevezett dolgokról, mert ezeknek már nem jutott hely az új világban, ahol egy gyilkosság senkit nem érdekel, ha jól el tudják adni a médiában, és ahol egy felmentő ítélet mit sem számít, ha a sajtó nincs jelen éppen a tárgyalóteremben. A darab trükkje, hogy látszólag semmit nem kritizál mindebből, sőt, lelkesen ünnepli a jóérzés halálát, a néző meg gondolkodjon el maga, hogy akar-e a szereplőkkel együtt ujjongani - micsodán is?

Fotók: Bócsi Krisztián

Háy János: A Gézagyerek (Miskolci Nemzeti Színház)

Háy János korai "istendrámája", A Gézagyerek, miközben egy autista fiú kitörési kísérletéről szóló, konkrét történetként is abszolút működőképes, sőt mellbevágóan erős, addig egy másik, metaforikus-filozofikus síkon is nagyon pontosan fel van építve. "Az isten mint szemléleti pozíció a fontos. Egy olyan pont a világban, ami rajtad kívül van, ahonnét ráláthatsz önmagadra. Tulajdonképpen, amikor istennel szállsz vitába, akkor ezzel a pozícióval birkózol. Rálátsz önmagadra, látod, hogy ilyen vagy, és mégsem változtatsz rajta, holott csak te tudsz cselekedni, csak te tudsz változtatni. A reflektív látás képessége miatt adott az esély a változtatásra, mégis legtöbbször képtelenek vagyunk eljutni a cselekvésig" - nyilatkozta egyszer a szerző. Érdekes kulcsként szolgálhat ez a "második réteg" megértéséhez a drámában, ami egy fiúról szól, aki egész nap csak ül a kőfejtőben a szalag fölött, és nézi a köveket. A kezében van a kapcsoló, amivel baleset esetén megállíthatja a műszert, de soha nem kell megnyomnia a piros gombot - akkor viszont miért is fontos az ő munkája?

Cservenák Vilmos és Rusznák András - Fotók: Bócsi Krisztián

Molière: Dandin György (Miskolci Nemzeti Színház)

Különös feszültség járja át a Dandin György miskolci előadását: egy kacagtató komédia regiszterében játsszák, és jó másfél felvonáson keresztül valóban az is - aztán egyre inkább egy ártatlan ember egyre fájóbb megaláztatásának krónikájává alakul át a történet. Miközben a hangvétel mit sem változik.

Fotók: Bócsi Krisztián

Giuseppe Verdi: Nabucco (Miskolci Nemzeti Színház)

Annak, hogy magyarul énekeljenek egy operát az eredeti nyelv helyett, annak ellenére, hogy ez - mivel így a szöveg legalább háromnegyedrészt érthetetlen - ellehetetleníti a történet követését, egyetlen* pozitív hozadéka lehet: a feliratolvasástól ódzkodó közönség becsábítása. Ám erre sokkal hatékonyabb módszer, ha az adott rendező nem tartja ódon, nemes penésszel borított formának az operát, hanem bebizonyítja a nézőnek, hogy ez a műfaj semmivel nem ad kevesebb lehetőséget izgalomra (sőt), mint a prózai színház.

Fotók: Bócsi Krisztián

Heinrich von Kleist: Amphitryon (Nemzeti Színház)

Az istenek és halandók játékának gyökerei a görög mitológiában keresendő, ezt vette alapul a Krisztus előtti II. században a római drámaíró, Plautus, tőle Molière emelte át a XVII., akitől pedig Heinrich von Kleist a XIX. századba. De létezik számos más feldolgozás is a világirodalomban, sőt, a zenében is. A történet tehát évezredeket fog át, kérdés, hogyan találja meg helyét a mai színpadon.

Fotó: Horváth Judit

Molnár Ferenc: Az ördög (Miskolci Nemzeti Színház)

Molnár Ferenc második, de máris óramű-pontosságú dramaturgiával megírt, pattogó és szellemes replikákkal teletűzdelt drámájának legizgalmasabb eleme a címszereplő személye, akinek Molnár arcátlanul az Ördög nevet adta, mintha valóban mefisztói alakról volna szó - pedig az illető minden szava és cselekedete megmagyarázható "földi" indokokkal is. Mégis, ezzel az egy trükkel csaknem végig kitartó feszültséget kölcsönöz a művének. Na meg persze azzal, hogy mesterien játszik azzal a kettőséggel, hogy a férfi olyan pontosan látja előre mindenki tetteinek és szavainak következményét, mintha nem csupán remek emberismerő és ördögi manipulátor lenne, hanem valóban természetfeletti képességekkel volna megáldva.

Kocsis Pál - Fotók: Bócsi Krisztián