Egyfelvonás

Giuseppe Verdi: Nabucco (Miskolci Nemzeti Színház)

Annak, hogy magyarul énekeljenek egy operát az eredeti nyelv helyett, annak ellenére, hogy ez – mivel így a szöveg legalább háromnegyedrészt érthetetlen – ellehetetleníti a történet követését, egyetlen* pozitív hozadéka lehet: a feliratolvasástól ódzkodó közönség becsábítása. Ám erre sokkal hatékonyabb módszer, ha az adott rendező nem tartja ódon, nemes penésszel borított formának az operát, hanem bebizonyítja a nézőnek, hogy ez a műfaj semmivel nem ad kevesebb lehetőséget izgalomra (sőt), mint a prózai színház.

Fotók: Bócsi Krisztián

Kesselyák Gergely a miskolci színházban azonban félhalott előadást rendezett. Igaz, a műegészre vonatkozó gondolatait sokszor ötletesen artikulálja, még ha szimbólumai néha didaxisba, csaknem giccsbe csúsznak is át. Az előadás alapján úgy tűnik, a Nabucco nagy asszír-zsidó konfliktusában ő mintha az emberiség történetének alapvető mozgatórugóira látott volna rá: a viszály és a megbékélés kettőségének földkerekséget mozgató dinamikájára. Csakhogy az egy-egy ezt sugalló ötlet – mint a földgolyót eszünkbe juttató „trón”, amelyet belülről görgetnek, az univerzumra idéző csillagos égbolt-díszlet és a krisztusi utalások – megvalósítása mellett előadása szinte teljesen statikus, s bár egészében megfontolt, részleteiben kiáltóan gondolattalan és kidolgozatlan.

Ebben a Nabuccóban teljes jelenetek telnek el anélkül, hogy bárki bármit csinálna az éneklésen kívül, s az egymáshoz közel álló szereplők sem kerülnek egymással valós interakcióba – még a mozgások is bárgyún repetitívek. Persze nem a rohangálás hiányzik, hanem az, hogy a szereplők – mintha valódi emberek volnának – legalább megpróbálják átélni mindazt, ami történik velük. Ehelyett azonban csak a szó legrosszabb értelmében teátrális mozdulatok akadnak hébe-hóba: modoros gesztusok, amelyeken látszik, hogy a színészeknek fogalmuk sincs, miért ezt kellett éppen csinálniuk. S még ezt a monoton menetelést is újra meg újra megtörik a tételek közé kalkulált, túlontúl hosszú taps-szünetek.

Kevés az énekesek közt a rendezés hiányait palástolóan lenyűgöző teljesítmény. Herczenik Anna (Abigél) éneklése a legmaradandóbb, s ő, ahol erre lehetőséget talál, színészileg is többet tesz hozzá az előadáshoz, mint a többiek. Alessandro Codeluppi Izmael szerepében viszont mindvégig sikertelenül küszködik a tér beéneklésével. A zenekar Cser Ádám vezénylésével az indulószerűbb, grandiózusabb zenei momentumokban erős, ahogyan a rendező is a bombasztikussággal igyekszik hatást elérni: a nézőtér mellett álló kórussal, a páholyból éneklő címszereplővel, lehengerlő fényhasználattal, monumentális tömegjelenetekkel, a tapsrend közben megénekeltetett közönséggel – s mindez primer szinten működik is. A felszínen, úgyszólván – de ez csak a csillogó máz az állott tortán.

* Nem értek egyet Kovalik Balázs véleményével, miszerint a feliratot nézve lemaradunk az alanti eseményekről, hiszen a legtöbb opera szövege – már csak az éneklés, a kitartott hangok miatt is – jelentősen rövidebb idő alatt elolvasható, mint amennyi alatt elhangzik.