Belső pokol Miskolcon

0 Komment
0 Reblog

Tennessee Williams: A vágy villamosa (Miskolci Nemzeti Színház)

A legkevésbé sem nehéz Tennessee Williams legismertebb drámáját giccses, szépelgő puszedliként színpadra állítani: az alapanyag adott hozzá. Kiss Csaba miskolci rendezésében ugyanez a szöveg mégis csehovi súlyú, mellbevágóan erőteljes előadássá válik, amely kíméletlen őszinteséggel beszél a múlttal való leszámolás, a tiszta lappal újraindulás esélytelenségéről.

Kokics Péter, Kocsis Pál, Lovas Rozi, Györgyi Anna – Fotók: Bócsi Krisztián

Kiss Csaba és a főszereplő Györgyi Anna kezei között A vágy villamosa ráadásul metszően éles feminista darabbá válik: a hangsúlyokat úgy tologatva, ahogy azt Miskolcon teszik, A vágy villamosa arról szól, hogy ha egy nő életének bármely szakaszában szabadosan, szexuálisan is nyitottan merészelt élni, akkor egyrészt senki nem kíváncsi az e mögött álló lélektani folyamatokra, másrészt a férfiak szemében azonnal kurvává válik, és megmásíthatatlanul az is marad örökre.

Lovas Rozi, Györgyi Anna

S hogy Williams drámája még közelebb kerüljön a nézőhöz, Kiss Csaba egészen Miskolcig hozza azt: bár a magnóból new orleansi jazz szól, nem pedig Edda, a három utcával lejjebbről ismerős bérház-belsőudvarból meg a szocreál divat fakó gyöngyszemeiből mégis úgy tűnik, hogy ez a minden vágy kudarcát jelképező, végállomás-város nem az óceán, legfeljebb a belváros túloldalán fekszik.

Kocsis Pál, Lovas Rozi, Györgyi Anna

Ez a gépzsírtól mocskos, a satuba fogott fém csikorgásától hangos környezet nem is tenné a lehetővé a dráma reménytelibb értelmezését. Ebben a világban még élesebben elválik a belső poklot a látszat bármi áron való fenntartásával palástoló Blanche megannyi sejthető hazugsága a valóságtól, s ez nem csak az előadást teszi érdekesebbé, de a nő jellemét is összetettebbé.

A rendezői kéz az egyes jelenetek pontos elemzésén, a reflektorfényben és az „oldalvonalon” lévők szimultán játékának elegáns összehangolásán dolgozik a legtöbbet (kevés ilyen szép, a realistánál elemeltebb, a stilizáltnál valósabb szeretkezés-jelenetet látni színházban, pláne ilyen okosan összehangolva a színpadszéli aktust az előtérben zajló dialógussal és a színészek testbeszédével). Györgyi Anna úgy építi fel Blanche-ot, ahogyan Kiss Csaba az előadást: minden mondatot, minden mozdulatot pontosan átgondolva, egészen finom eszközökkel jelezve mindazt, ami a jellemben megvan, de a szövegben nincs kifejtve (mint Blanche zugalkoholizmusának természetrajzát). Györgyi Anna megfontoltsága csak még erőteljesebbé teszi a pillanatot, amikor a valóság végleg áttör a szép ruhákból és erőltetett könnyedségből tákolt falon: egy emlékezetes előadás emlékezetes pillanatában.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés