Patakokban dől

0 Komment
0 Reblog

Kander – Ebb – Fosse: Chicago (Miskolci Nemzeti Színház)

Kevés olyan okosan felépített fogyasztói társadalomkritikát látni színpadon, mint amilyen a méltán világhírű Broadway-musical, a Chicago, amely jó érzékkel kerüli el a hasonló szatírák legnagyobb buktatóját, a demagóg szájbarágást. Miközben elmesél egy bombasztikus sztorit pár chicagói gyilkos nőről, akik kétes hírnevük révén próbálják az egekbe tornázni sikerüket a showbizniszben, csak úgy mellesleg, a sorok közül szól ki a nézőnek, hogy hát akkor ennyit az erkölcsökről meg a korábban értékeknek nevezett dolgokról, mert ezeknek már nem jutott hely az új világban, ahol egy gyilkosság senkit nem érdekel, ha jól el tudják adni a médiában, és ahol egy felmentő ítélet mit sem számít, ha a sajtó nincs jelen éppen a tárgyalóteremben. A darab trükkje, hogy látszólag semmit nem kritizál mindebből, sőt, lelkesen ünnepli a jóérzés halálát, a néző meg gondolkodjon el maga, hogy akar-e a szereplőkkel együtt ujjongani – micsodán is?

Fotók: Bócsi Krisztián

Béres Attila rendező Miskolcon remekül tovább erősíti ezt az eszményi erkölcstelenséget, hogy feltűnőbb legyen a túlzás az egészben: ebben az előadásban túlöltözöttnek számít mindenki, akin egy kombiné is van az apró bugyi és a szexi fűző felett; itt nincsenek szexuális utalások, itt fülledt, testnedvgőzös erotika van (kedves szülők, nem ártott volna komolyan venni azt a tizennégyes karikát a szórólapon – egy-egy „patakokban dől a sperma, dől a vér”-jellegű dalszöveg után lesz mit mesélni otthon a közönség felét kitevő tízéveseknek a méhecskéről meg a virágokról). Hogy Béresnek mindezzel célja van, s nem csak a felszínt csinosítgatja, az abból is látszik, ahogyan benéz a glamour mögé is: itt nem kicsik a tétek. A háttérben megy a börtönben a csicskáztatás, Morton mama, a smasszer szexuális ellenszolgáltatást vár a lányoktól a segítségért, Billy Flynn, a sztárügyvéd „mindkét csapatban játszik”, és így tovább. Béres ezzel mindent elkövet, hogy a néző kénytelen legyen belegondolni kicsit abba, ami eleinte olyan egyszerűnek és strasszoktól ragyogónak tűnt.

Kokics Péter

És mindennek abszolút profi a kivitelezése: a kevés és egyszerű díszlet ügyes használata hatásossá teszi a látványt, a koreográfia, ha nem is lélegzetelállító, de nem hagy kívánnivalót maga után, a zenekar pedig hibátlanul hozza a musical emlékezetes és fülbemászó slágereit.

A két főszereplő, Ullmann Mónika (Velma) és Szinetár Dóra (Roxie) jól kiegészítik egymást: úgy Szinetár igen széles hangterjedelme és Ullmann karcosabb, erőteljes dalai, mint Szinetár összetett naiva-értelmezése és Ullmann kiábrándult keménysége. A legnagyobb meglepetés Kokics Péter ezerszínű és mindvégig kiismerhetetlen, szerepében teljes beleéléssel lubickoló konferansziéja. Tökéletes Harsányi Attila kevés komédiai elemből, de annál több pofátlanságból és sikamlós céltudatosságból, arcpirító beképzeltségből felépített sztárügyvédje is.

Ullmann Mónika és Szinetár Dóra

Egy vidéki színház éves kötelező musical-feladatát nem valósíthatja meg jobban, mint a Miskolci Nemzeti Színház: csakazértsem engedik haza a nézőt úgy, hogy ne kapjon valami komolyabbat a kiváló szórakozást nyújtó zenés-táncos mulatságnál.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés