Apró hősök (A Káva színházi nevelési előadása)
Jó-e annak, aki biztosan felismeri a jogtalanul hatalmaskodót, az önmagát felkenő zsarnokot, vagy jobban jár, aki békésen éli a maga kis életét, és eszébe sem jut lázadni a rossz vezető ellen? Jó-e annak a tudásnak a birtokában lenni, hogy minden önkényúr megdönthető, vagy egyszerűbb néhány kompromisszum árán tűrni és boldogulni? Egészen biztos, hogy a beletörődés mindig kényelmesebb, és az is, hogy nem kizárólag a hőssé válás lehet jó életstratégia. De az is bizonyos, hogy a világ sokkal rosszabb hely lenne, ha nem választanák mégis mindig néhányan a macerásabb, de talán felszabadítóbb, nemesebb utat: az ellenszegülést.
Bori Viktor, Gyombolai Gábor, Milák Melinda – Fotó: Horsch Cecília
A Káva Kulturális Műhely színházi nevelési (theatre in education, TIE) foglalkozása ezt az igényt ébreszti fel az alsó tagozatos iskolásokban – vagy legalábbis azokban, akikben amúgy is ott szunnyad valami belőle. A többiekkel pedig arról gondolkodik el, hogy vajon mennyire lehetséges ilyesfajta – zsarnokdöntő, igazságharcos – hőssé válni egy olyan világban, ami kísértetiesen hasonlít a mienkre. És a Káva nem vonja be cukormázzal a valóságot; nem azt mondja, hogy elég kiállni az igazunkért, és a világ máris visszaáll a rendes kerékvágásba, inkább azt, hogy talán akkor is érdemes lehet megpróbálkozni a kiállással, ha nem biztos a győzelem.
Mindehhez az alapot Timothée De Fombelle két Ágrólszakadt Tóbiás-regénye adja, pontosabban annak Somogyi Tamás és a rendező Perényi Balázs által bábszínházi nevelési előadásra adaptált verziója. A történet szerint egy fa lombján apró emberkék élnek – köztük Tóbiás –, akiken a gazdag és saját bűnét a gyökér közelében élő, számkivetett Pőrékre hárító Furkó Döme uralkodik. Döme saját vagyonát gyarapítandó (nem stadiont épít, hanem) hatalmas vermet vájat a fába, és száműzi Tóbiás családját, amikor a tudós apa kijelenti, hogy az ásás tönkreteszi a fát, mindnyájuk élőhelyét. A kérdés az, vajon a fa népe Tóbiás mellé áll-e, vagy ellene fordul; lelepleződik-e Döme, vagy hatalmon maradhat.
Patonay Anita – Fotó: Horsch Cecília
És „a kérdés az”-szófordulat, mint a színházi nevelési előadásoknál mindig, szó szerint értendő: a történetnek nincs fixen megírt vége, minden attól függ, hogy a közös gondolkodásba, ötletelésbe, játékba bevont gyerekek hogyan vélekednek a felvetett témákról. Sőt, még pontosabban szólva: hogy a gyerekek maguk milyen témákat vetnek fel a látottak alapján, hiszen a Káva színész-drámatanárai semmit nem adnak a szájukba. Hogy miről szól az adott napon az előadás, az is attól függ, hogy az aktuális közönség számára mit jelent mindaz, amit megmutatnak nekik, melyik gondolat ragadja meg a fantáziájukat: az egyén elleni igazságtalanság? Az igaz barátság kérdése? A vezető korruptsága? Az Apró hősöknek a nézőtéren ülő apró hősök a dramaturgjai.
Milák Melinda, Patonay Anita, Bori Viktor – Fotó: Horsch Cecília
Igen figyelemreméltó a gondolatokon túl az is, ahogyan azokat tálalják: Csíki Virág és Firnigel Kristóf egyszerre míves és egyszerű bábjai, látványvilága a szó legjobb értelmében színházias absztrakcióval mutatnak fel valamit a favilágból és a kis fanyűvőkből, és indítják be a gyerekek saját fantáziáját a stilizált világ kiegészítésére. Ez a természetes és pontosan érthető, sem nem túl elvont, sem nem túl szájbarágós teatralitás a játékra is jellemző: Bori Viktor, Gyombolai Gábor, Milák Melinda és Patonay Anita teljes könnyedséggel kezelik fejenként két-három bábjukat úgy, hogy távol maradnak az affektálástól, mégis teljesen egyértelmű, hogy melyik figurát személyesítik meg éppen.
Bori Viktor, Milák Melinda, Gyombolai Gábor – Fotó: Külföldi Dorina
De hogy az előadás remekül működik, azt mégsem ők, hanem a gyerekek bizonyítják be: a foglalkozás úgy terelgeti, stimulálja a gondolataikat, hogy végül talán senki nincs, aki ne ébredne rá, milyen rosszak is a társadalmi igazságtalanságok, és aki ne próbálná meg a maga korlátozott eszközeivel lemondásra bírni Furkó Dömét. Csakhogy a Furkó Döméket nem olyan egyszerű leváltani – de nem árt minél korábban tisztában lenni azzal, hogy helyettünk senki más nem is fog megpróbálkozni vele. Hogy a lehetőség csakis a saját kezünkben van.