Egyfelvonás

VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé, 4. nap

A Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé közel sem lehetne ennyire izgalmas, ha nem képviseltetné magát az egyik legprogresszívebb műfaj a kortárs színházban, a színházi nevelés (theatre in education, TIE). A többnyire gyerek vagy kamasz nézők közreműködésére nem csak, hogy feltétlenül számító, de az által közvetlenül formálódó előadásokban nem kerülhető meg a felvetett problémákon való elgondolkodás, hiszen a nézői, pontosabban résztvevői vélemény kialakítása nélkül működésképtelenné válna az egész.

HUPS! Crew, Budapest: Jam

Itt van a biennálén a szcénából a Kerekasztal Színház A hosszabbik úttal, a Káva Kulturális Műhely pedig a kisebbeknek szóló Apró hősök mellett a nagykamaszokat megszólító Horda2-vel is. Ez az előadás nem csak módszertanában, de formanyelvében is eltér a Káva többi produkciójától: a színházi nevelést a táncszínházzal ötvözi, és fő vállalása is az, hogy közelebb hozza a kortárs táncot a fiatal korosztályhoz, nem utolsósorban a kommersz showtánc ellenében. (Jellemző, hogy amikor Takács Gábor színész-drámatanár megkérdezi a kamaszokat, milyen kortárs magyar koreográfusokat ismernek, többen kapásból Román Sándort, az Experidance atyját nevezik meg.) Sokkal kevesebb benne a történetet megállító-továbbgörgető beszélgetés a nézőkkel, mint máskor; itt a részvétel leginkább egy tánckoreográfia megtanulását jelenti a diákok számára, és a végén az érvelést az élmény mellett a sztori szerint a kommerszet erőltető, új színházigazgató ellenében. Vagy adott esetben persze az ő oldalán, bár nehéz elképzelni, hogy a fiatalok ne a színházban szó szerint megélt tapasztalat varázsáról és működőképességéről beszéljenek, miután részeseivé váltak egy (tánc)előadásnak.

Káva Kulturális Műhely - Közép-Európa Táncszínház - Nemzeti Táncszínház, Budapest: Horda2

A Horda2 ugyanakkor kifejezetten nem fesztiváldarab: a közösség, és nem a közönség színháza. A külső nézők – mindenki, aki nem a résztvevő osztály tagja – jó háromnegyed órára kiszorul a történésekből, és legfeljebb nézheti a hallótávolságon kívül ülők beszélgetését és tánctanulását. De a végén, a színházi nevelés mint műfaj határait talán nem is tágító, hanem átlépő, hosszú táncelőadás után – amelyet legnagyobbrészt a Közép-Európa Táncszínház művészei adnak elő – a távoli nézőtéren is érezni, hogy valóban létrejött egy közösség, és hallani-látni, hogy alighanem minden más elképzelhető módszernél sikeresebben tették nemcsak a táncot, de a színházat is e közösség élete részévé. És ez olyan sikere egy előadásnak, ami megéri a hosszú, süket kuksolást is a háttérben.

Káva Kulturális Műhely - Közép-Európa Táncszínház - Nemzeti Táncszínház, Budapest: Horda2

A kaposvári biennálé sokszínűségét nem kell bizonygatni, mert bőven elég valamelyik napon csak sorrendben végignézni az egymást követő programokat. Ma például a főutcán előadott hetényi (szlovákiai) Szőlőszem Kálmánt, Écsi Gyöngyi egyszemélyes – Kováts Marcell zenéjével kísért – mesemondását. Aminél „hagyományosabb” gyerekelőadást el sem lehetne képzelni. Egy népviseletbe bújt asszony meséli el a szőlőszemből született szegénylegény és királyleány szerelmének, és az ördögfiókáktól való üldöztetésük történetét, úgy, hogy – ha már szőlőről van szó – minden kellék a szüretről ismerős: az ördögök lopótökből vannak, a királyi vár szőlőprésből, a szörnyeteg meg gereblyékből. És ha a történet nem is nevezhető éppenséggel paradigmaváltónak vagy újszerűen szemléletformálónak – ahogy az már lenni szokott, a legtöbb problémát karddal oldják meg –, Écsi Gyöngyi tökéletesen megtalálja a hangot az előadásba is játszani hívott, Szőlőszem Kálmán sapkáját és fakardját megkapó gyerekekkel. És közben Kaposváron persze a palóc tájszólás és a tájszavak is sajátos ízt adnak az előadásnak, ahogy az olyan, a mai városokban szokatlan kijelentések is, mint hogy „ne lányok jelentkezzenek, hanem gyerekek!”.

Écsi Gyöngyi, Hetény: Szőlőszem Kálmán

És ha már sokszínűség, mondhatjuk azt is, hogy a palettát színesíti a nap másik határon túli magyar előadása, a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Kire ütött ez a gyerek?-e. De úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez az előadás – nem csak a biennálén való szereplése, de a léte is – teljesen érthetetlen. Vagy úgy, hogy a színpadi üresjáratot itt-ott színielőadás zavarja meg. Nagy Kopeczky Kálmán Janikovszky Éva-rendezésében a színészek vagy őrületes repetitívséggel ismétlik ugyanazt a semmitmondó cselekvéssort a tűréshatáron innen és túl (bejönnek egy szobába, majd kimennek), vagy hosszasan nem csinálnak szinte semmit (ülnek egy ágyon, és nagyritkán mondanak egy-egy szót), vagy szó szerint nem csinálnak semmit (miközben a vetített háttéren egy tíz másodperces videójáték-részlet ismétlődik vagy negyvenszer), vagy ha csinálnak valamit, akkor fülsértően ripacskodnak. És még a bábhasználat is – mondjuk úgy – furcsa: van, hogy a főszereplő gyereket megszemélyesítő bábembert leteszik egy székre, és percekig ott hagyják, mint egy zsákot, egymagában. A Janikovszky-szöveg szétaprózódik és elvész a ritmustalan unalomban, miközben a figyelem az állandó modorosság és ízléstelenség miatt is lankad.

Cimborák Bábszínház, Sepsiszentgyörgy: Kire ütött ez a gyerek?

Még szerencse, hogy a nap zárásaként a most végzett, pesti bábszakos egyetemistákból alakult HUPS! Crew még lejátssza a Jam című előadást, a maga lenyűgöző leleményességével, formai, technikai és színészi bravúrjaival. Mert, mint a mesében mondják, minden jó, ha jó a vége.