Egyfelvonás

VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé, 3. nap

Azt mondják, a kisgyerek a legjobb közönség, mert ő még őszinte: ha nem működik az előadás, azt jelezni fogja, ha pedig jó, az úgyis látszik a koncentrált figyelmén. És valóban jó nézni a karonülő mazsolákat, amint úgy leköti őket a színház, mint később talán majd sosem. Viszont igen bánatos látvány az icergő-ficergő, sisere gyerekhad, ha épp olyan az előadás.

The Key Theatre, Tel-Aviv: Amikor minden zöld volt

Ha olyan, mint a veszprémi Kabóca Bábszínház Pepita című „babaszínháza”. A legkisebbeknek szóló előadás nem annyira történetet keres, inkább a vékony sávot a játék és a művészet között. És a legtöbbször, úgy tűnik, Vesztl Zsófia rendező elvéti a sávot, és enged az artisztikum csábításának: jelentéssel, tartalommal nem bíró cselekvések lazítják az előadás szövetét, amelyek a felnőttek szemében modorosnak, a gyerekekében ingerszegénynek tűnhetnek. A két színész egy pavilon fekete és fehér oldalán, fekete és fehér ruhában kezdik a játékot, hogy aztán a helycsere mellett fokozatosan színekkel töltsék fel a teret. A gesztusok mindeközben néha motiválatlanok és következmény nélküliek, néha pedig olyan történetfoszlányokat vetnek fel, amelyeknek nincs megteremtve a kontextusa, a semmiből érkeznek és a semmibe vesznek. Ha pedig kibontakozni látszik egy kerekebb történetrész, azt is koncepcionális következetlenségek nehezítik el – például egy látszólag Nap-Hold kettősségben valamiért mintha két (egy világos és egy narancssárga) Nap szerepelne.

Kabóca Bábszínház, Veszprém: Pepita

Annak sincs könnyű dolga, aki a horvát Zadar Puppet Theatre A kis csillag című előadására ül be a kaposvári biennálén, ugyanis a szervezők meglepő döntése nyomán a horvát nyelven végigbeszélt előadásnak semmiféle fordítása nem áll rendelkezésre, csak a fesztivál-műsorfüzet öt rövid mondatból álló történetismertetése. A legnagyobb elismerés ilyen körülmények között alighanem az, hogy még így is érdemes végignézni A kis csillagot (a szellős színházteremből is mindössze egy apuka távozik idő előtt a gyerekével, ami anyanyelvi előadás esetében sem lenne nagy szám). Már csak azért is, mert az előadás kívül-belül gyönyörű. Ez a mese a csillagról, aki leszállt a földre, hogy hátha segíthet ott valakinek, míg végül a kudarcok után ráébredt, hogy azzal segít a legtöbbet, ha bevilágítja az éjszakát, olyan látványos, mintha valami költséges szuperprodukcióról lenne szó. Pedig a társulat valójában csak pár izzót, kötélhágcsót, szekrényt és kesztyűbábot használ rettentő kreatívan és elképesztő profizmussal. A fényezés, a díszletelhelyezés és persze a bábok mozgatása miatt tényleg olyan az előadás, mint a varázslat, ahol megelevenednek a szekrénypolcba varrott medvék, és maguktól járnak táncot az óriási békák. Ráadásul a színészek a legfontosabb szavakat – mint a „segíthetek?” és a „világít” – megtanulták magyarul, a többit meg olyan kifinomult beszédtechnikával adják elő, hogy végeredményben átjön a lényeg. (De az a gyereksereg is egészen imádnivaló, amelyik végigkacagja az első negyed óra minden megszólalását, nyilván azt híve, hogy egy halálosan vicces halandzsanyelvet beszélő előadást látnak.)

Zadar Puppet Theatre: A kis csillag

Az izraeli The Key Theatre Amikor minden zöld volt című előadása egy huszárvágással megoldja a fesztivál-utaztathatóság kérdését: a bábjáték szavak nélkül mesél el egy hangyányit didaktikusan környezetvédő történetet egy fiú és egy fa barátságáról, meg a nagyvárosi-indusztriális élet nyomasztó mivoltáról a természettel való szimbiózissal szemben. És tényleg nem is kellenek szavak: a roppant részletgazdagon kidolgozott, szép bábok leleményes mozgatása, a technikai találékonyság – ami főként az apafiguraként megelevenedő fa animálásában lenyűgöző lombhullástól gyümölcsérésig – és a kifejező élő zongorakíséret révén minden pontosan érthető beszéd nélkül is. Az előadás végig a szépség és a giccs határán egyensúlyoz, de végig sikerül az előbbi térfélen maradnia, miközben annyi érzékenységet visz a mindössze úgy másfél négyzetméteren zajló játékba, amennyit élő szereplőkkel is szép teljesítmény lenne megteremteni, nemhogy apró bábokkal.

The Key Theatre, Tel-Aviv: Amikor minden zöld volt

És itt van Kaposváron, a biennálén az élő magyar bábtörténet is, Vitéz László továbbélő figurája, immár Kemény Henrik két kesztyűbábos keze nélkül. Ezúttal a szombathelyi Mesebolt Bábszínház gondozásában Takács Dániel játssza el – Kovács Géza rendezésében – a látszólag bugyuta, valójában rettenthetetlen, a magyar virtus rosszabbik fajta értelmezésére örömmel rásegítő, a helyzeteket ravaszkodással és főként verekedéssel megoldó Vitéz László esetét a Pokol elásott kincseivel, egy tökéletesen gördülékeny előadásban, olyan sok hangon, olyan szerethető lelkesedéssel és mókakedvvel, mintha egy teljes profi társulat dolgozna össze, nem csak egyszínészes produkcióról lenne szó. Minden működik: a remek poénok, a közönség megszólítása, meg a bábtechnikai ötletek. Ahogy a nagykönyvben meg van írva – vagy ahogy Kemény Henrik tanította.

Mesebolt Bábszínház, Szombathely: Vitéz László - Az elásott kincs

És ez csak négy program volt a gyerekszínházi biennálé harmadik napjáról, ahol pedig reggeltől estig kilenc előadást játszottak el, például a rossz uralkodókkal szembeni kiállásról beszélő Apró hősök című színházi nevelési foglalkozást, az Ady/Petőfi című, extrémen rendhagyó irodalomórát meg a Magyar Színház témájában az Apró hősökhöz kapcsolódó, önkényúr-ellenes, a jogállamiságról szóló Közellenségét. Csak választani nehéz közülük, legalábbis amíg a nap csak 24 órából áll.