A félkegyelmű – Dosztojevszkij műveinek felhasználásával írta: Jeles András (Weöres Sándor Színház, Szombathely)
Jeles András szombathelyi – a POSZT versenyprogramjába is beválogatott – Dosztojevszkij-átirata, A félkegyelmű csak félútig jut el egy mind formavilágában, mind játékmódjában és színházi eszköztárában sajátos, erős képekre és az általuk ébresztett hangulatokra, érzésekre talán még a történetmesélésnél is jobban támaszkodó előadás felé. A mindössze négy órássá sűrített nagyregény-adaptáció első felvonása többé-kevésbé még ilyen a maga tengermorajlás-hangjaival, felerősített zörejeivel, a jeleneteket átkötő orosz búsongókkal, a (kissé ugyan modoros) felhő-, égbolt- és tenger-vetítéssel, a jelenetek roppant részletes és hömpölygően lassú kibontásával. Emellett némelyik színész szinte szürreálisan, elváltoztatott hangokkal, parodisztikus gesztusokkal jeleníti meg karakterét, megpróbálva ezzel is elemelni az előadást a realizmustól. Ám ahogy igazán hatásos képből is túlontúl kevés van – egy álomjelenet és egy lüktető, élő szoborhoz hasonlóan megjelenített visszaemlékezés –, úgy ezeket a ritka szürreál-kalandozásokat is leveti magáról az előadás.
Czukor Balázs, Trokán Péter, Balogh János – Fotók: Kálmándy Ferenc
Mert ahogy telik a játékidő, úgy lesz egyre vázlatosabb az előadás: az első felvonás ráérős elmélázását felváltják a regényből száz-kétszáz oldalanként kiragadott, a történet előre haladtát a lényegre szorítkozva segítő nagyjelenetek, és a cselekmény elmesélésének vágya felülírja az atmoszférateremtés, a formai egyéniesség igényét. Ám, részben mivel – még egyszer mondom – csak négyórás előadásról van szó, részben a színészi játék hiányosságai miatt, ebben a vázlatosságban elvész az is, hogy pontosan miről szól (túl persze egy szerelmi három- vagy négyszög-történeten) Jeles szerint A félkegyelmű. A többlettartalmat a rendező néhány emblematikus Jézus-festmény képi megidézésével érzékelteti – a többi a címszereplő Czukor Balázs és másik három főszereplő feladata volna.
Czukor azonban külső jegyekből építi fel Miskin hercegét: művi és modoros hanghordozásból, gesztusokból, lassúságból, fejmozgásból. És az építkezés részben sikeres: technikai tudása, átgondolt mozgása, koncentrációja figyelemreméltó – ám belül mintha nem születne meg a herceg; nem érzékelhető a színész játékából, hogy micsoda ez az ember: naiv? Emberfelettien jó? Krisztusian tiszta? Vagy csak félkegyelmű? – noha ez utóbbi tűnik a legkevésbé valószínűnek, Czukor mégis leginkább ehhez közelíti figuráját.
Kristóf Roland, Czukor Balázs
Emiatt azonban az sem érthető és átérezhető, mi hajtja a szűzies Aglaját Miskin felé, és mi a saját vélt vagy valós romlottságával küzdő Nasztaszja Filippovnát minduntalan el tőle. Pláne, hogy Alberti Zsófiban (Nasztaszja) nincs meg sem a végzetasszony, sem az a gyötrődés, ami újra meg újra áldozati szerepbe taszítja a nőt. Csonka Szilvia túl hidegen, túl mereven játssza Aglaját ahhoz, hogy végül mégis hitelesen törhessen elő belőle a szenvedély – sikolya torokból, és nem szívből tör elő.
Alberti Zsófi, Vlahovics Edit
Vannak szép, erős vagy hatásos képek, vannak különleges formai bravúrok – de nem elég ahhoz, hogy önmagában is érvényes víziószerű összművészeti élmény jöjjön létre. Vannak magukkal ragadóan megvalósított jelenetek a Dosztojevszkij-regényből – de nem elég ahhoz, hogy a nézőben megszülessen a saját, innentől már elvehetetlen Félkegyelműje.
Kereső
Olvasóim
