Egyfelvonás

Graham Linehan: Betörő az albérlőm (Madách Színház)

Legyen szó akár a legkönnyedebb, kacagtató bohózatról, azért az megkerülhetetlen, hogy egy színdarabnak legalább az alapszituációja megálljon a lábán. A kétféle filmváltozatban is ismert angol komédia, a Betörő az albérlőm öncélúságára jellemző, hogy már a kiindulásában sincs halovány nyoma sem az értelemnek: mégis miért venne ki egy rablóbanda egy szobát egy öregasszony lakásában – ahelyett, hogy egy üres lakást bérelne –, hogy aztán folyamatos problémát jelentsen nekik önmaguk álcázása a néni és teljes baráti köre előtt? Mit tud ezzel kezdeni Halász Judit és Mucsi Zoltán a Madách színpadán?

Fotók: Kallos Bea/MTI

Ez persze nyilván fel sem merülne a nézőben, ha a feszesen pörgő cselekmény, a pontosan poentírozott helyzetek és az egyre fokozódó izgalom lekötné a figyelmét. A Betörő az albérlőmben azonban mindennek nyoma sincs: a darabból gyakorlatilag hiányzik minden, ami drámává tesz egy drámát; a jelenetek fele gond nélkül kihúzható lenne, a fordulatok mesterkéltek, a poénok gyengék, a dialógusok, a helyzetek mérhetetlenül hiteltelenek. (Csak egy példa az utóbbira: amikor a banda lebukik, és a néni hívni akarja a rendőrséget, a vezér felajánlja, hogy majd ő maga felhívja az őrsöt, addig tessen csak átmenni a másik szobába – amibe az asszony boldogan bele is egyezik.) Ráadásul az első és a második felvonásnak szinte nincs is köze egymáshoz: az első bohózati sablonokból összerakva mutatja be egy pénzszállító autó kirablásának előkészületeit, a második viszont átvált morbid komédiába, és a bűnözők elkezdik halomra gyilkolni egymást.

Szente Vajk rendező nemigen ügyködik az elszomorítóan bugyuta darab ízlésesebbé formálásán: főként arra koncentrál, hogy még kacagtatóbbá tegye az eseményeket – mindegy, milyen módszerrel. Bohózatról lévén szó, ez önmagában nem probléma – csakhogy az egyik bűnöző minél többszöri és minél változatosabb módszerekkel való pofán vágása vagy a haláltusák kicicomázása a Tom és Jerry szintje felé tendálnak. (A többször előbukkanó bűvészkedéssel – az egyik gengszter például kétméteres seprűt vesz elő egy kis oldaltáskából – pedig végképp nehéz mit kezdeni, hacsak az ember nem értelmezi az ugyanezeken a deszkákon játszott Mary Poppinsra tett valamiféle posztmodern utalásnak.)

Ilyen körülmények közt az előadás fő „attrakciói”, a Madách színpadán korábban nemigen látott, neves színészek sincsenek könnyű helyzetben. Halász Juditot maga alá is temeti a Betörő az albérlőm bárgyúságának lavinája, s nem sikerül amúgy sem túl jól megírt karakterét, a főbérlő nénit a valósnál komolyabban vehető vagy összetettebb figurának ábrázolnia. Mucsi Zoltán ugyanakkor – több társával szemben – a komédiázásba csak nagyritkán túlzottan belefeledkezve, igen szuggesztíven, és a bohózat-kliséktől nem egyszer elrugaszkodva játssza a rabló-agytrösztöt.

Hogy ennek az egésznek már a címe is marhaság (az előadásban nem szerepel egyetlen betörő sem), arról se nem a szerző, se nem az előadás tehet; kifogásunkkal forduljunk a filmcím magyar fordítóihoz (az eredeti cím: The Ladykillers). A panaszlista többi részét meg fordítsuk meg, és használjuk pénztárgép-szalagként.