Egyfelvonás

Sven Nordqvist - Fekete Ádám: Pettson és Findusz (Budapest Bábszínház)

Pettson, a magának való, polihisztor feltaláló és kismacskája, Findusz története alighanem egyike a világ legaranyosabb meséinek - legalábbis a Budapest Bábszínház előadása alapján mindenképpen úgy tűnik. Különös és bájos szülő-gyerek történet ez, még ha a szülő nem is szülő igazából, hanem egy mogorva ezermester, a gyerek pedig valójában egy cica, aki kéretlenül jelenik meg leendő gazdájánál. De a kettejük közti viszonyban csak az nem ismer rá a családtagok tipikus kapcsolatára, aki nem akar: az örökmozgó (beszélő) macska folyamatosan kérdez és folyamatos törődést igényel, Pettson pedig megpróbál szabályokat felállítani, de ezek betartatása helyett végül általában inkább a másik kedvére tesz - palacsintatorta-sütéssel, nadrágvarrással vagy egy karácsonyi ajándékkal.

Ellinger Edina, Mórocz Adrienn, Bercsényi Péter, Ács Norbert, Krista Anita - Fotók: Éder Vera

Lúdas Matyi - Fazekas Mihály műve alapján írta: Tasnádi István (Budapest Bábszínház)

Eleven, játékos, élvezetes és gyorsan pörgő előadás lett az eredménye Tasnádi István kortalan, de alaposan átírt, modernebb Lúdas Matyijának, az egyetemista bábrendező, Fige Attila és Miareczky Edit bábtervező találkozásának. Tasnádi szövege egészen kiváló: játékos nyelvezetével, gördülékenységével, felnőtteknek szóló apróságaival (Döbrögi "kiseperte még a padlást is", sopánkodik Matyi anyja) kisebb és nagyobb füleknek is megadja, amit meg kell, miközben egyrészt elegánsan egyszerűsíti a sztorit, másrészt tologatja kicsit a hangsúlyokat.

Fotók: Éder Vera

Horváth Péter – Aare Toikka: Help (Kolibri Pince)

Mivel a Kolibrit az ország egyik legfontosabb, legátgondoltabban működő, legprogresszívabb színházának tartom, nem szívesen írok róla rosszat – de a rengeteg kiemelkedően jó mellett a Help egy nem igazán sikerült előadás. Az észt Aare Toikka és Horváth Péter – akinek olyan darabok fűződnek a nevéhez, mint a Padlás vagy a Valahol Európában – egy nemzetközi együttműködés keretében együtt írták a drámát, tört angol nyelven. Kétség nem fér hozzá, hogy jobb színházzal angolul tanulni, mint színház nélkül, azonban a nyelvtanulás önmagában – úgy tűnik – kevés egy előadás létjogosultságához. Márpedig az angol nyelven kívül nemigen van más, ami fenntartaná a figyelmet.

Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit

A sztori szerint egy tizenkét éves magyar lány és egy valamivel idősebb észt fiú elvesznek egy hóval mélyen betemetett hegyen, és egy kis menedékházban egymással, meg kevéske étellel és kevéske tűzifával összezárva várják, hogy valaki megmentse őket. Archetipikus történet: az egymásra utaltak a vészhelyzetben összecsiszolódnak, törődni kezdenek a másikkal, és közben megnyílnak a másik előtt. A Kolibri Pincében nincsenek túlontúl mély jellemábrázolások, igazán elgondolkodtató vagy akár megrázó dolgok, ráadásul néhány logikátlanság is bezavar – főként, hogy miért is nem keresik legkésőbb másnap reggel a közeli táborból eltűnt két gyereket? vagy ha keresik őket, miért nem jut eszébe senkinek a leglogikusabb ötlet: megnézni, nincsenek-e valamelyik hegyi menedékházban? –, a hangsúly inkább azon van, hogy mindenki megértse: a nyelvtudás tényleg nagyon jól tud jönni, nem csak akkor, ha ötöst szeretnénk angolból. Ez persze önmagában is fontos üzenet – de jó lett volna mellé valami, ami színházi értelemben is izgalmas.

Sallai Nóra és Pomlényi Attila – Fotó: Kolibri Színház / Szlovák Judit

Varró Dániel – Presser Gábor – Teslár Ákos: Túl a Maszat-hegyen (Pesti Színház)

„Nem olvasok, szomszédasszony,
Nincsen abból konkrét hasznom.”

Egy jónak kikiáltott eszme ráerőltetése mindenkire, főként azokra, akik más eszmék szerint élnek; az ez ellen radikálisan tiltakozó szélsőségesek gerillaharca és a józan megengedőek két szék közt a pad alá esése – ez nem valami aktuálpolitikai dráma szinopszisa, hanem Varró Dániel népszerű mesedarabjáé, a Túl a Maszat-hegyené, amelyet tél óta játszik a Pesti Színház. Már önmagában ennyi nagyon örömteli: ha egy gyerekdarab nem csak szórakoztat, de meg is mutat valami fontosat az életből, az mindig jó pont, pláne, ha annyira rejtetten (és nem szájbarágósan) teszi, mint a Maszat-hegy.

Kovács Patrícia (Maszat Janka) és Hegyi Barbara (Szeplőtlen Szilvia) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba

Varró Dániel ezernyi fárasztóan vicces kínrímjéből (mint a fenti, és a még olyanabbak) felépülve, a népmesék világától szereplőiben és szóhasználatában elrugaszkodó, alapstruktúrájában és érthetőségében mégis hasonló mese ez, a piszok-barát Maszat Jankáról (Kovács Patrícia), akit elrabolnak a patyolat-katonák, és akinek segítségére siet a harmadikos barát, Andris (Molnár Áron). Közben találkozunk a meg nem értett angol költővel, aki „még a telefonját sem töltetné fel Varró Danival, az esemesköltővel”, Morzsányi Gézával, a törpekatonával és barátjával, a sepregető Partvis Attilával – ha a gyerekek (nyilván) nem vélik felfedezni a kortárs magyar irodalmi utalásokat, a figurák akkor is eltaláltak és érdekesek. Az abszolút mozgékony, mégsem túl rohanós játékkal a Színművészetin végzős Néder Panni rendező eléri, hogy az egyébként túl hosszú (szünettel két és fél órás) előadáshossz ne legyen megterhelő – bár a cselekményt nem eléggé előre vivő, rengeteg dal kicsit megtöri a ritmust. S mivel a színészek jóban-rosszban is szerethető figurákat játszanak – persze Kovács Patríciával és a begipszelt lábbal is lankadatlan lelkesedésű Molnár Áronnal az élen –, tulajdonképpen nincs is olyan pontja az előadásnak, amelyet ne lenne jó nézni.

Józan László (Náthás Angol Költő), Molnár Áron (Andris) és Csőre Gábor (Turgenyev, a burgonya) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba

Ma kétszer mutatta be Bodó Viktor társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság a középiskolásoknak készített Antigoné-előadását: először és utoljára. Eddig és ezután ugyanis (elvileg) kizárólag osztálytermekben játsszák Gigor Attila rendezését; az egyik negyvenöt perces tanórában magát az előadást, a következőben a drámapedagógiai foglalkozást. És ahogy a készítők elmondják, ez az Antigoné nem ér véget a meghajlással és a tapssal: a két rész együtt egy egész.

Fábián Gábor (Kreón) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc

Ahogy egy hónapja a Vígszínház Rómeó és Júlia-előadásán, most is az a cél, hogy egy porosnak hitt, ám – a diákok legnagyobb bánatára – kötelező drámát valahogy közel hozzanak a tizenévesekhez. Hogy megmutassák: a benne szereplő konfliktusok és élethelyzetek párezer vagy párszáz évvel a megírásuk után is lehetnek izgalmasak, tűnhetnek ismerősnek a saját életükből. Gigor és a Szputnyik a rendelkezésre álló, tanórányi időben ezt az értelmezés-segítést választják vezérfonálul; ezt segítik az új, a mai szlenghez igazított mondatokkal, a rövidített szöveggel és a remek, interaktív, játékosan elemző előadásvégi foglalkozással. És el is érik a céljukat: minden konfliktus tökéletesen érthető. Cserébe viszont csökken kicsit a mélység: nem minden drámai helyzet elég drámai, nem minden fájdalom elég fájdalmas, nem minden konfliktus elég húsba maró. Ha viszont mégis, az nagyon szép: mint mikor Pető Kata Iszméje simogatással, öleléssel és énekkel nyugtatja meg a halálra váltan zokogó Antigonét, Hay Annát. Szegény diákok: ki akarna az osztálytársak előtt sírni egy előadáson?

Hay Anna (Antigoné) és Pető Kata (Iszméné) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc