Egyfelvonás

Vámos Miklós: Marilyn Monroe csodálatos halála (Karinthy Színház)

Hogy egy profitorientált magánszínház kortárs magyar drámát mutat be, az roppant szimpatikus gesztus – a miért és kinek kérdése azonban még így sem kerülhető meg, rokonszenv ide vagy oda. A Marilyn Monroe életéről vagy haláláról vagy egyikről sem szóló darab egyik legkomolyabb problémája ugyanis, hogy teljesen céltalan: a világ konkrét vagy univerzális kérdéseiről semmit nem mond el, de még az sem tiszta igazán, hogy ha ilyesmiről nem, akkor miről is akar beszélni.

Nagy Dániel Viktor, Hullan Zsuzsa – Fotók: Karinthy Színház

A darab központi figurája (természetesen) Marilyn Monroe: hol halála napján, hol fiatalon, hol egy sosemvolt, elképzelt jövőben, hol pedig képzelt idős korában, visszatekintve és megidézve életének korábbi szakaszait. Ezek az idő- és valóságsíkok azonban mindenféle rendszer, és főképp megindokoltság nélkül váltakoznak; a sokféleségből nem áll össze egy egységes vízió, inkább csak még jobban szétforgácsolódik az amúgy is zavaros „történet”. Monroe hol öngyilkos elkeseredettségében még utoljára beszélne szeretőivel, hol az őt megfigyelő CIA ügynökeit fogadja, hol egy félig elmegyógyintézet, félig idősotthonban tengeti szomorú öregkorát, hol pedig hozzá hasonlóan megöregedett szerelmeit idézi vissza a sírból.

Ennek az egésznek csak a veleje hiányzik: egyszerű életrajzi drámának túl szűkszavú és túl abszurd a darab, míg ahhoz egyik témájáról sem mond el elegendő mennyiségű és elég mély gondolatokat, hogy – mondjuk – az öregedésről vagy a szerelemről általában szóló drámának tűnjön.

Karalyos Gábor, Hullan Zsuzsa

Böhm György rendezésében az előadás hol ízléstelen, hol komolytalan, hol ezek keveréke. Ízléstelen, hogy a Monroe valós halála és darabbéli öregotthoni életkora között félúton lévő Hullan Zsuzsa a két és negyed órás előadás teljes egészében egyetlen keveset takaró babydollban kell, hogy játsszon, mintha ettől, és nem a színészi játéktól függne, hogy a nézők szexszimbólumot látnak-e benne; komolytalan, hogy a CIA-ügynökök (Németh Gábor és Balázs Andrea) az óvodások játszadozását idézik fel csiricsáré napszemüvegeikkel és pisztolyként behajlított ujjaikkal, és komolytalan, hogy Németh Gábor azzal próbál Frank Sinatrává válni, hogy percenként belemondja a mikrofonba, hogy „strangers in the night”. A kettő elegye pedig, amikor az ápolónőt játszó Balázs Andrea saját testalkatán gúnyolódva „híí-ja!” kiáltással, mintegy büntetésből ugrik rá az ágyon fekvő páciensre. Böhm semmivel nem segíti a darab megértését, még azt sem tudja mindig egyértelművé tenni, hogy egyáltalán melyik idősíkban járunk éppen; teljesen indokolatlanul beépít egy-két dalt is az egyébként nem zenés előadásba.

Balázs Andrea, Hullan Zsuzsa

Őrült beszéd ez, és nincs benne rendszer.