Marianna Salzmann: Mamelosn* (a Gólem Színház előadása a Független Thália Projektben)
Az itthon mindeddig ismeretlen, fiatal német drámaíró, Marianna Salzmann remekül megírt darabja három zsidó női sorsot beszél el. A nagyanyáét, aki a holokauszt után belépett a kommunista pártba, mert hitt benne, hogy a háború utáni Németország valódi és szükséges megváltoztatásán fog majd dolgozni. Az ő lányáét, az anyáét, aki a rossz példát, a mindig távol lévő szülőt és a zsidókkal való, bűnbánó kivételezést látva utálja ezt az egészet, zsidóstul, kommunistástul. És a lányét, az unokáét, aki ezek után maga sem tudja, mit akar, csak azt, hogy mit nem – és menekül előle, egészen New Yorkig.
Kerekes Viktória, Huzella Júlia, Kiss Mari – Fotók: Czifrik Balázs
Okosan felépített metaforája ez a huszonegyedik századi (talán hozzátehetjük: nem cionista) zsidóság útkeresésének. Annak, hogy mihez kezd a talán már nem is annyira fontosnak tartott gyökereivel, születésekor kapott népével és vallásával, a huszadik század traumái után, ezek feldolgozásának útjai és tévútjai ismeretében egy mai, asszimiláns zsidó. Talán az a legjobb – sugallja a lány példáján Salzmann –, ha megpróbálja függetleníteni magát az elvárásoktól, és új alapokon kezdi újra az identitásépítést.
Huzella Júlia
Persze a tézis-antitézis-szintézis hármasságában megkonstruált színdarab a fentieknél tágabban is értelmezhető. A folyamatosan békétlenkedő, se veled, se nélküled kapcsolatban élő anya és nagyanya, meg mindkettejüket szeretni próbáló lány szép története a megbékélésről, a sérelmek letételének fontosságáról is beszél. (A szerző bravúrja, hogy a sztori egy része épp Jom Kippurkor, az engesztelés, a megbocsátás ünnepén játszódik.) Mindemellett pedig a Mamelosn* a magyar színházban gyakorlatilag hiánycikknek számító feminista drámák sorát is erősíti: női szemszögből, a nőt mint a nézői tekintet alanyát, és nem – mint általában – tárgyát ábrázolja.
Kiss Mari
Borgula András szimpatikusan lendületes rendezésében finoman egybefolyatja a sokszor monológokra, levelekre, és csak ritkábban két vagy három ember közti beszélgetésekre épülő jeleneteket, ahogyan egymásba csúsztatja a tereket is – New Yorkot meg az anya és a nagymama közös lakását –, és ezáltal letisztult, könnyed előadást hoz létre. Galántai Zita realizmusközeli díszletében egy visszafogott jelzés (egy középső választóvonal) emeli el mégis a rögvalótól a színpadi teret.
Kerekes Viktória, Huzella Júlia, Kiss Mari
A három színész egészen otthonosan él együtt Salzmann roppant hiteles szövegével. Kiss Mari és Kerekes Viktória nagymamája és anyukája olyan megszokott, passzív-agresszív szurkálódásokkal szekálja egymást, hogy a nézőtéren ülő hasonló korúak nem győznek felszisszenni a tényleg mindenkinek ismerős és tényleg zsigerien őszintén játszott piszkálódáson. Huzella Júlia igen összetett jellemet sejtetve létezik köztük: látszik rajta a gyötrődés harag, békevágy és szeretet között, miközben a színésznő jól eltalált gesztusokkal reagál a két idősebb nő elviselhetetlen és figyelemtompító zsörtölődésére.
Kerekes Viktória
Sokféleképpen meg lehet határozni, hogy mi az, aminek a Gólem Színház vallja magát: a zsidó színház. Zsidóságról szóló darabokat, vagy zsidó szerzők drámáit bemutató színházat fed a jelző? Akárhogy is, a zsidóság témájával kapcsolatban valódi, fontos, egyszerre aktuális és általános kérdéseket felvető Mamelosn* bemutatása mindenféle értelmezés szerint is igazán jó választás.
(Az előadás címlapja azt írja a folyton megcsillagozott címről: „*egy közösség által használt kommunikációs jelrendszer, amivel meg kellene értenem, hogy mi a fenét akar tőlem az anyám, jiddis, ejtsd: mámelos”.)
Kereső
Olvasóim
