Vinnai András: Furnitur (TÁP Színház)
Gyerekkel bővíteni a családot feltétlenül jó; elhagyni a gyereket és a feleséget feltétlenül rossz. Olyan bebetonozott állítások ezek, amelyek igazságát akár csak a vita kedvért megkérdőjelezni is a legdurvább blaszfémiával felérő tabu. De hát mi törje meg az ilyen tabukat, ha nem a színház?
Radnai Márk, Gergely Katalin - Fotók: Vermes Kata
Vinnai András épp erre törekszik Furnitur című, Magyarországon most először bemutatott darabjával: a főszereplő, feleségével amúgy is kissé viharos viszonyban lévő Shivak Shurmannak – akit Borsányi Dániel játszik egy hangszínben, egysíkúan, kissé affektáltan – megszületik a gyereke. A gyereknevelés pedig baromi nehéz dolog, az após és az anyós idegesítőek, a feleség folyton fáradt, és Shivak már egy tévéműsor szereplőjével is könnyebben el tudja képzelni a szexet, mint vele – úgyhogy végül komolyan elgondolkodik azon, hogy kivonul eddigi életéből.
Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Fekete Ádám, Janklovics Péter
Ez a felsorolásnak tűnő vázlat, noha voltaképpen banális közhelyekből áll, alapja lehetne egy drámának, amely érthetővé vagy legalábbis megérthetővé tenné ezt az összetett és kőkemény kérdéseket felvető folyamatot. Csakhogy mindez nem felsorolás, hanem gyakorlatilag minden, amit Vinnai és a TÁP Színház két órás előadása elmond a témáról. Sablonosság ide vagy oda, a darab persze egy lehetséges életutat mutat meg, csakhogy hiányoznak belőle az egyedi meglátások, az általánosnak tűnőtől különböző helyzetek, és az árnyalás, a dolgok összetettségére való leghalványabb utalás is – azaz minden, amitől a Furnitur elgondolkodtató vagy húsba vágó lehetne.
Borsányi Dániel, Gergely Katalin
Vinnai ráadásul ugyanazt a struktúrát használja, amit jó évtizede szinte mindig, és ami így már megszokottá, kiüresedetté, meglepetésektől mentessé vált: teremt egy helyzetet, amiben aztán semmi nem úgy történik és semelyik szereplő nem azt csinálja, ahogyan és ami az adott helyzetben várható lenne, emellett pedig gyakoriak a vállalt öncélúságukból humort meríteni próbáló gegek. Például a bútoráruház munkatársai elmebetegként viselkednek; ha elesnek, hosszan jajgatva nem állnak fel a földről, majd úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Az após kiviharzik a kijáraton, majd amikor a veje kinyitja az ajtót, ott áll a túloldalán, és zavartalanul folytatja a mondatát. A csecsemő horrorisztikus hangon megszólal, amikor kettesben marad az apával – és így tovább. Ezek az abszurditások csak ritkán bírnak jelentéssel: a tévéképernyőből kimászó szexi nő jelképezheti az esemény fantázia-mivoltát, a férj mellé az ágyba fekvő és a szexről beszélni kezdő após (a szerepében lubickoló, brillírozó Márton András) pedig a rokon megnyomorító hatását. De többségükben egyszerű viccek ezek, amelyek az első egy-két hasonló Vinnai darabban sem voltak ellenállhatatlanul viccesek, mostanra viszont – a szerzői eszköztár frissítésének hiányában – már csontig kopottak. Nem egy figura mindenestül kihúzható lenne a túlírt szövegből anélkül, hogy a dramaturgia csorbát szenvedne – sőt, mivel menet közben elmarad a keret is, a cím és több jelenet is feleslegessé válik. (Eleinte úgy tűnik, mintha egy különleges bútoráruház, a Furnitur bemutatótermeiben elevenedne meg Shivak előtt a házassága minden múlt- és jövőbeli problémája, ám mindez egyszer csak nyom és indoklás nélkül elmarad.)
Márton András, Borsányi Dániel, Lázár Kati
Vajdai Vilmos nem egy kitűnő, leleményes és frappáns rendezői ötlettel vitte színre a drámát. Remek – ha nem is túl újszerű – a színház leleplezése: látszanak a díszletfal mögött a ventilátor elé hungarocelldarabokat szóró, unott képű kellékesek, a tükrök betörésekor meg egy felháborodott munkás trappol be, hogy ezüstpapír-szilánkokat szórjon szét a tükör helyén. Kiváló a csecsemőábrázolás is: egy felnőtt színész – a helyzetből a maximumot kihozó Radnai Márk – nyakából lóg a kitömött rugdalózó, és a színész persze reflektál is a faramuci helyzetre. Azonban túl kevés ilyen ötlet jut erre az alapvetően hosszú, statikus dialógusokra épülő drámára, ráadásul ezek a rendezői sziporkák sem mérhetők Vajdai tavalyi Jövedelmező állás-ának formai, stiláris és karakterépítési bravúrjaihoz.
Gergely Katalin, Borsányi Dániel
Különösen, mivel ezúttal sorjázik jó néhány gyengébb, közönségesebb „poén” is, mint a bekakáló apuka, az egymás arcát porszívóval beszívó áruházi munkások vagy a nem táncoló táncosok. Utóbbiak talán a zenés színház hagyományait gúnyolnák ki, de az, hogy bár táncosként vannak a színlapon feltűntetve, mégsem csinálnak gyakorlatilag semmit, kevés egy kiforrott paródiához. Az előadásban felbukkanó dalokat viszont tényleg nehéz hová tenni: látszólag nem paródiák, vagy legalábbis nem működnek akként, egyszerűen csak humortalan szövegű, oda nem illő és kínosan (de nem viccesen) rossz hangon előadott songok ezek.
Fekete Ádám, Nagy Zsolt, Janklovics Péter
A kibeszéletlen téma ilyen tálalásban, Vajdai legtöbb rendezésének színvonalát el nem érő színrevitelben kibeszéletlen is marad. Hatása legfeljebb annak lehet, hogy a tabudöntés puszta ténye – azaz a gyerek és feleség elhagyásának szóba hozása – is hathat húsba vágóan az arra fogékony néző számára. De ez még nem mond el semmit sem a darab, sem az előadás minőségéről.
Kereső
Olvasóim
