Az ördög vigye, őrnagy úr!

0 Komment
0 Reblog

Örkény István: Tóték (Örkény Színház)

„Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?
És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné?”

Az Örkény Színház legújabb Örkény-előadása, a Tóték nem csak azért tűnt már jó előre ígéretesnek, mert tavaly lefújták a premiert arra hivatkozva, hogy nem lett volna elég jó: sajnos nincs még egy olyan kőszínház, amely vállalni merne egy ilyen őszinte, a rendező és a színház renoméjának is hasznos, de elsősorban a nézőt szolgáló döntést. De azért is, mert Mácsai Pál ma talán a legelhivatottabb Örkény-rendező az országban, aki nem is olyan régen egy elképesztően jó előadással fedezte fel újra a Macskajátékot – akkor is a kiváló dramaturg, Gáspár Ildikónak a rendezéshez mérhetően fontos segítségével.

Csuja Imre, Epres Attila, Pogány Judit, Takács Nóra Diána – Fotó: Gordon Eszter

És a Tóték valóban a Macskajáték „folytatása”: most sem a drámát, hanem Gáspár Ildikó regényátdolgozását játsszák, most is csak jelzésszerű mozgással, szinte statikusan, s a szereplők most is saját magukat – vagy egy-egy annál hangsúlyosabb pillanatban egymást – narrálják. Sőt, Mácsai ezúttal még tovább megy az abszurd kihangsúlyozásában, az elidegenítésben: az előadás revüszínpadon játszódik, a színészek korabeli magyar slágereket énekelnek, ha éppen ez segít – a maga abszurdságában persze – jobban meghatározni pillanatnyi lelkiállapotukat. A rendező mindezzel lehántja a szövegről mindazt, ami elvonná a figyelmet arról, amit lényegesnek tart; s ami fontos, azt a legváltozatosabb ötletekkel húzza alá. Ezért tűnik fel jobban az Örkény-szöveg nagyszerűsége, és ezért olyan erős az egész hatása: ezen a revüszínpadon nem a színes villanykörték, hanem a sorok közti gondolatok világítanak.

Takács Nóra Diána, Epres Attila, Pogány Judit – Fotó: Gordon Eszter

Igaz, ezért nem csak a forma a felelős. A Kabaré vagy a Chicago konferansziéjának mintájára tevékenykedő, mindenféle szerepében másképpen jó Ficza István még az előadás legelején elmondja a regény fent idézett mottóját, aztán azt is, hogy Tóték fia – elvileg az ő leendő jóléte érdekében tűr annyit az őrnagyot fogadó család –, már halott. Így a kezdettől az őrnagy csendes diktatúrája, annak elviselése, sőt az annak való behódolás, majd az ellenállás lélektana felé tolódnak a hangsúlyok.

Takács Nóra Diána, Csuja Imre, Epres Attila, Pogány Judit – Fotó: Kallos Bea / MTI

S erre rásegít a színészek játéka is. Epres Attila őrnagyában nyoma sincs idegbajnak: ő meggyőződésből vezeti úgy társadalmát, pontosabban bánik úgy a családdal, ahogy. Így a vele való szembenállás és a hozzá törleszkedés korántsem csak a gyerek védelmezéséről szól, hanem lehetséges életstratégiákat villant fel. Nem csak a bennünket a színházon kívül körülvevő jelenkori valóságból, de ezekből az életstratégiákból is nyugodtan következhetne az, hogy Tóték végül beletörődnek elnyomottságukba. De Mácsai optimista marad: Tót felszeleteli az őrnagyot. Ahogyan kell, nem három, hanem négy, egyforma méretű darabba. Ha már a margóvágó adott hozzá.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés