Egyfelvonás

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert (Örkény István Színház)

Csehov Cseresznyéskertjét (amelynek oroszul valóban Meggyeskert a címe, de az első magyar fordítás óta szinte mindenki cseresznyésként utal rá) olyan szomorújátékként szokták színre vinni, amelyben az emberek rég letűnt értékekhez ragaszkodnak, és nem képesek beletörődni, sőt észrevenni sem, hogy valójában nem azt az életet élik, amiről álmodnak, és így képtelenek az adott, őket valóban körülvevő körülmények között boldognak lenni. Bár adósságokkal vannak tele, szórják a pénzt, a lepusztult kertet pedig nem hajlandóak kivágni, pedig ez lehetne a záloga a haladásnak.

A Meggyeskert az Örkény Színházban, Zsótér Sándor rendezésében ehhez képest a leginkább életigenlő, legpozitívabb hangulatú Csehov-előadás, amit valaha láttam, a szereplők jellemeinek újszerű értelmezésével, a konfliktusrendszer teljes átrajzolásával. Sőt: itt nem is egymással vannak konfliktusai a szereplőknek, hanem „csak” az élettel.

Kerekes Éva, Nagy Zsolt – Fotók: Éder Vera

Zsótér színpadán mindenki egy-egy lehetséges életstratégiát képvisel; mindenki a maga módján próbál meg boldogulni – és mindenkinek igaza is van a maga módján, még azok sem kötöznivaló bolondok, akik pedig általában akként jelennek meg a Cseresznyéskertekben. Zsótér ezzel a darabot nem ismerők számára talán túlzottan kisimítja, elcsendesíti az előadást, viszont azoknak, akik nem először találkoznak Csehov művével, egészen revelatív felismeréseket adhat az egyes jellemekről.

Fehér László, Kádár Lilla, Rada Bálint

Ranyevszkaja, a Párizsból hazatérő, eladósodott földbirtokosnő Kerekes Éva alakításában a legkevésbé sem hisztérikus, hanem békés és jóindulatú, és nem szórja a pénzt, inkább adakozik. Mintha törleszteni akarna az élet felé, ő, aki annyi rosszat kapott tőle (meghalt a kisfia), mintha vezekelne azzal, hogy mindenkinek ad, csak magától vonja meg a kényeztetést. Talán ezért van mindenki másnak minden jelenetben más és más, fényűző öltözéke: mintha mindenki Ranyevszkaja pénzéből öltözködne, miközben neki magának csak egy ruhája van. (Benedek Mari jelmezei káprázatosak: ezerszínű, hivalkodó, mégis mutatós ruhái magukban is izgalmassá tennék az előadást.) Zsótérnál inkább erről szól az előadás: az élet elfogadásáról, ennek lehetségességéről, és arról, ahogyan ki-ki keresi a megbékélést a saját sorsával.

Szandtner Anna, Trokán Nóra, Nagy Zsolt

És erre nincs jó vagy nem jó mód, legfeljebb hatékony és kevésbé hatékony. Ánya, Ranyevszkaja kamaszlánya Takács Nóra Diána alakításában például maga a két lábon járó jövő: ő azért tud boldog lenni, mert csak a felnőttséggel kezdődő új élet érdekli, csak előre néz („bizakodva a jövőbe”, ahogy Örkény mondaná). Vajda Milán házitanítója, az örök egyetemista pedig függetleníteni tudja magát a földhözragadtságtól: elvek szerint él, mert azok útmutatásában találta meg az egyenes utat az életben. Vajda olyan, mint egy téglafal, amit a sok piszkálódó koptatni tud ugyan, de azért ellenáll: remek, ahogyan a színész minden kis szurkálódásra meginog egy leheletnyit, de aztán mindig rögtön újra kihúzza magát.

Znamenák István, Takács Nóra Diána

Némiképp hasonló Nagy Zsolt agilis úriember-Lopahinja, a paraszti sorból származó, mára meggazdagodott birtokos. Felülemelkedik azon, ami sok előadásban jellemének alapja: nem az vezérli tetteit, hogy megmutassa, ő is valaki, noha nagyszülei még Ranyevszkajáék családjának szolgái voltak, hanem őszinte segítő szándékkal viszonyul a családhoz, végül nem beledühödve, hanem beletörődve abba, hogy képtelen meggyőzni őket a kert üdülővé alakításának szükségességéről. Talán azt veszi észre, hogy az elengedés is egy lehetséges stratégia: túladni mindenestül az emlékeken és a múlton, és más úton továbbmenni – ezt teszi Ranyevszkaja is.

Nagy Zsolt, Vajda Milán, Rada Bálint

De ott van a másik oldal, az életben bolyongóké. Mint a legalább felerészt a szemeivel játszó Trokán Nóra Sarlotta Ivanovnája, aki sehogy sem találja meg a hangot a többiekkel, és képtelen jól érezni magát köztük. (Talán ezért van vele egy kutya a színpadon, magányosság ellen, emberpótlékként.) Trokán, aki – mint korábban, amikor Zsótérral dolgozott együtt – most is remekül közvetíti a rendező kicsit abszurd, kicsit groteszk, kicsit a túlzásokra épülő humorát, amelyet Zsótér egyébként jó érzékkel bont ki Csehov szövegéből. A színésznő csak olyankor tűnik boldognak vagy legalábbis nyugodtnak, amikor bűvészmutatványokkal szórakoztatja a többieket: mintha csak ilyen „pótszerekkel” tudna egyáltalán kapcsolatot teremteni a többi emberrel.

Znamenák István

Debreczeny Csaba Leonyidja és Znamenák István Borisza sem bolondok, hiszen pontosan érzik a családi drámák súlyát, láthatóan jól értik a többieket – egyszerűen csak nem találják a módot, ahogyan pontosan ki tudnák fejezni érzelmeiket. Szandtner Anna Várjája, aki Oroszországban maradt a család párizsi évei alatt, hisztérikus, labilis nő, aki túlzottan leragadt a realitások, az apró-cseprő praktikumok talaján, aki a hétköznapi dolgokba temetkezne a nagyobb problémák elől, de retteg, hogy kizökkentik ebből az állapotból.

Takács Nóra Diána, Szandtner Anna

Békés Itala zseniális Firsze pedig, ez az ősöreg szolgáló, akit végül az üres házban felejtenek meghalni, a ragasztó, aki összetart mindent: amit akar, megért és kommentál, amit nem akar, meg sem hall, mégis, nélküle összedőlne itt minden, kertestül, meggyestül. Olyan ő, mint Ambrus Mária pompás díszletének egyik darabja, a macskafej alakú gyerekszoba. A persze sokféleképp értelmezhető tér mintha a szereplők létezésének három síkját mutatná meg. A macska-szoba maga a rögvaló, a jelen, minden, ami házhoz kötődik: mint az öreg házimacska, aki jobban kötődik már a helyhez, mint a gazdáihoz, és aki elválaszthatatlanná válik a kertjétől; pont, mint végül Firsz. A hatalmas kanapé-mobiltelefon, amelyre folyamatosan párizsi SMS-ek és a kertre kitűzött árverés figyelmeztető üzenetei érkeznek, a kapcsolat a valódi, s így hol nyomasztó, hol reményt ígérő külvilággal. A cseresznye vagy meggyfa helyetti pálmafa viszont a nem valós, hanem a vágyott külvilág, valami álombéli, napsütötte, tengerparti táj, ahová mindenki vágyakozik, de amit előbb-utóbb el kell(ene) engedni.

Békés Itala

Így válik Zsótér Meggyeskertje a felszínen látszólag kevesebb konfliktus ellenére is roppant elgondolkodtató, sokszorosan rétegzett előadássá, amelynek minden perce érdekes, mert jelentős, és amelyben a díszlet, a jelmezek és a színészi alakítások kiválóságából és harmonikus egységéből egy újszerű, izgalmas és gondolatokkal teli vízió bontakozik ki.