Egyfelvonás

Ganymed Goes Europe (Szépművészeti Múzeum)

Nincs is jobb, mint amikor a színház kimozdul a színház épületéből: jöjjön létre előadás akár egy buszban, akár az utcán, akár egy múzeum tereiben, a néző máris másfajta figyelemmel fordul felé. (Aztán ebből persze ugyanúgy lehet fantasztikus élmény, mint teljes kudarc – ez nem függ a helytől.) A Wenn es soweit ist nevű társulat által a bécsi Kunsthistorisches Museumban indult „Ganümédesz-projekt” a szépművészettel és a prózairodalommal hozza össze a színházat: egy múzeum festményei előtt az azok ihletéséből született novellákat színészek mondják el. A három művészeti ág játékos vagy feszültségteli egymásra hatásából, a befogadási szokások különbözőségéből pedig sajátos és egészen újszerű élmény keveredik ki, amely önmagában is izgalmas vibrálással tölti meg a kezdeményezés budapesti állomásán a Szépművészeti Múzeumot.

Szikszai Rémusz – Fotó: Szesztay Csanád

Amely vibrálást persze csak az tud két és fél-három órára fenntartani – ennyi ideig tart nagyjából, amíg a néző a saját ritmusában és sorrendjében végigjárja mind a tizenkét, festmények előtt játszó színészt –, ha a mind önmagukban remek, mind a festményekkel és a helyzettel érdekesen rezonáló szövegeket színházi értelemben is magával ragadóan szólaltatják meg. És Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf rendezésében ez többnyire így is van – ettől olyan jó ez az éjszaka a múzeumban.

Gryllus Dorka – Fotó: Helmut Wimmer

A tizenkét, hazai vagy külföldi író erre az alkalomra írt novellái jellemzően három módon közelítik meg a szituációt. Vannak művek, amelyek egészen konkrétan az adott festményről szólnak – mint Terézia Mora szövege Udvaros Dorottya szép, de a hatáskeltésre túl nagy hangsúlyt fektető előadásában egy Van Dyck-festmény megrendelésének körülményeiről. Vannak, amelyekhez csak ihletet adott egy-egy kép, egyébként „önálló” írások; és vannak, amelyek a helyzet különlegességére reflektálnak. Utóbbi kategóriába tartozik az előadás talán legizgalmasabb performansza: Tóth Krisztina A tükör című szövegét Terhes Sándor adja elő Jan Kupezky Művész és családja című képe előtt. Ebben a feleségét megcsaló festő egy ajándék tükörrel békítené ki az asszonyt, de mivel az nem hajlandó beállni elé, a férfi inkább megfesti a vágyott tükörképet, a boldog családot, és a festményt akasztja a tükör helyére – erről rántja le (szó szerint) a leplet Terhes hol fájdalommal, hol lemondással teli jelenetében.

Udvaros Dorottya – Fotó: Helmut Wimmer

Kulka János úgy beszél a neki rendelt festményről (Francisco De Goya: José Antonio Marqués de Caballero képmása), mint egy férfi, aki valóban egy festményről beszél: hol imádott, hol megvetett barátjának arcképéről, az utolsóról, ami halála előtt készült róla. Kulka jelenetének pár perce alatt, a nézőktől pár centire megjárja a mennyet és a poklot is: mellbevágóan érzelemteli és intenzív előadása Esterházy Péter amúgy feledhető szövegét is élettől duzzadóvá teszi. Máshogyan lenyűgöző Hay Anna jelenete Thomas Glavinic Mezítelenül című szövegére, Hans Baldung Grien Éva-festménye előtt. A testről, annak felvállalásáról, a szemérmesség levetkőzéséről, a kitárulkozásról szóló szöveget egy pódiumon állva, végig meztelenül adja elő, olyan intenzitással és átéléssel, amely képes megteremteni a szöveg által leírt állapotot, amelyben a test hétköznapias zavarkeltő hatását levetett, önmagában létező alkotássá válik.

Szikszai Rémusz – Fotó: Szesztay Csanád

A képet csak halovány ihletként használó szövegek közül a három legmaradandóbb Szikszai Rémusz, Gryllus Dorka és Takátsy Péter előadása. Szikszai Dragomán György Adrenalinját adja elő az őt robbanásig feszítő energiával, amivel a volt testépítő leépülésének beismerése és annak szánandósága megkapó kontrasztot alkot. Gryllus Dorka szintén hihetetlen lendülettel és belső erővel mondja el Darvasi László novelláját egy megcsalt nőről, Takátsy Péter pedig különös eszközökkel teszi katartikussá Grecsó Krisztián kiemelkedően okos és jól megírt szövegét az ember által teremtett Magánjézusokról és az emberek magánjézusainak létezéséből létrejövő Közjézusról: a színész egy-egy nézőt kér fel, hogy ha érti a szöveget, legyen partnere a jelenetvégi alázatban, és csússzon vele hason a földön Francisco De Herrera már-már profán Jézus-képe előtt.

Fátyol Hermina – Fotó: Helmut Wimmer

A szövegek annyira sokfélék, a színészek annyira különbözően közelítik meg őket, a helyzetek annyira különösek, hogy az embernek kedve lenne akár azonnal újrakezdeni az egészet. Vagy legalább még egyszer belenézni Fátyol Hermina földöntúlian ábrándos, fekete szemébe.