Egyfelvonás

Richard Wagner: A bolygó hollandi (Magyar Állami Operaház)

Hogy az opera nem múzeumi műfaj, hanem a kortárs kultúra folyamatosan változó, fejlődő, az őt körülvevő világra – a prózai színházhoz hasonlóan – reagáló, élő műfaja; hogy ugyanúgy nem jelent egyet kizárólag a nagyestélyikkel és a korhű díszletekkel, az illusztratív színrevitellel, az „eredeti mű” szentségével, ahogyan a színház sem – az szerencsésebb helyeken egyértelmű. Épp ezért örömteli, hogy Szikora János első ránézésre mintha megpróbálná kortárssá tenni Wagner operájának most először bemutatott ősváltozatát.

Corey Bix és Rálik Szilvia – Fotók: Magyar Állami Operaház

Ám ahogyan telik az idő, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb: Szikora rendezői ötletei kizárólag a felszínt érintik, a külcsínt, a mikéntet – a „hogyan”-t a „miért” helyett. A kórus tagjain fényképes póló van, rajta elől szeretőjük arcmásával, hátul pedig egy-egy butácska poénnal (I <3 Joe, I <3 Cats, I <3 Food – de vajon miért angolul?). A vadász lelőtt fácánokat lóbál. Díszletül sokszor egy rossz minőségű vetítésre alkalmas LED-fal szolgál, rajta retinazavaró és tökéletesen felesleges képekkel felhőkről, hajókról, azaz csupa olyasmiről, amit amúgy is odatenne a nézői képzelet – úgy még jobban is mutatna.

Középen Bretz Gábor

De amikor a lényegről van szó, akkor elfogynak az ötletek. Nem derül ki például, mit gondol arról Szikora, hogy miről is szól ez a szó szerinti olvasatban nehezen értelmezhető, meglehetősen szimbolikusnak tűnő történet a hajósról, akit csak egy nő örök hűsége menthet meg a kárhozatnak tűnő örök élettől, és a nőről, aki azonnal felajánlja neki a megváltást. Amilyen jópofán ki volt találva, hogy hogyan ágyazzon meg magának hálózsákkal a kormányos az egyik első jelenetben, annyira nem történik semmi a bolygó hollandi és a lány, Senta találkozásakor – a két énekes csak áll és néz egymásra, jobbra lép vagy balra lép. Mintha a szavak mindent tökéletesen elmondanának, és másra nem is lenne szükség.

Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály

Így viszont, hiába a kortársnak tűnő külsőségek, mégis múzeum marad az opera: ezt A bolygó hollandit nem az értelmezés, az érdekes gondolatok vagy bármiféle elemzés, azaz a hozzáadott érték viszi el, hanem csak a zenei teljesítmény. És az persze elviszi, hiszen ebben a két és fél órás, szünet nélküli előadásban lenyűgöző teljesítményt nyújt a zenekar és a karmester, s Rálik Szilvia (Senta) és Kálmándi Mihály (a hollandi) hangja is kellőképpen gyönyörködtető (amennyire a hozzá nem értő meg tudja ítélni). De jó esetben ez az alap – nem pedig a csúcs.

A Figaro kritikája az előadásról erre olvasható.