Egyfelvonás

Különböző testnedvek fröccsentek rád a színházban? Végigtelefonálta az előadást a melletted ülő, és még ő volt felháborodva, amikor rászóltál? Valaki belehorkolt az előadás leggyönyörűbb, könnyfakasztóan szép jelenetébe? Szavazz, hol szeretsz ülni a színházban, és írd meg a legextrémebb élményeidet!

Képünk illusztráció – Fotó: Tuba Zoltán / Origo

Kétféle közönség létezik: az egyik szinte verekedni is képes azért, hogy az első sorba ülhessen, a másik pedig szinte verekedni is képes azért, hogy ne kelljen az első sorba ülnie. Az elsősorfóbia épp olyan könnyen magyarázható, mint a rajongás.

Egyfelől az első sorban ülők könnyen áldozatául eshetnek a színházi interakcióknak, azaz vagy felelniük kellhet valamire, vagy az ölükbe ül egy színész, vagy kihívják őket, hogy táncoljanak Frenák Pál előadásának vállfára akasztott menyasszonyi ruháival – ez vérmérséklet, szereplési vágy és a színházi formák megújítása iránt érzett szeretet függvényében éppúgy el is rettenthet az első sortól, ahogy vonzóvá is teheti azt. Persze akad, aki egyszerűen szereti jobban egyben látni a díszletet, és olyan is, aki maximálisan megmaradna nézőnek, és már egy esetleges szemkontaktust is szívesen elkerülne a színésszel, mert az könnyen kizökkentheti az embert a komfortzónájából.

Senki sincs biztonságban

Az első viszont az egyetlen sor, ahol a magas emberek lába is elfér különösebb ortopédiai beavatkozás nélkül is (kisebb színpadokon legfeljebb a színészek léphetnek rá – ilyenkor kinek illik bocsánatot kérnie?). És innen sokkal több minden látszik, egy elhomályosult szem vagy egy arcrezdülés is.

Néha még túl sok is: nemrég az első sorból ráláttam arra, ahogyan egy idős színésznő – miközben a másik színész hosszan beszélt – egy bőröndben matatott, levelek között. A borítékok között viszont volt egy cédula, rajta két szóval, az első mellett egy nyíl, után: FELNÉZ, a második után szintén nyíl, utána: FELÁLL. És amikor a színészpartnere szájából elhangzott az első szó, a színésznő felnézett, a másodiknál pedig annak rendje és módja szerint felállt. A „kiábrándító” szó nem szerepelt a papíron, azt csak én láttam oda.

Képünk illusztráció – Fotó: Tuba Zoltán / Origo

Nem mintha bárhol is biztonságban lenne az ember egy színházi nézőtéren – hiszen semmi sem biztonságos, ahol ennyi ember van.

A Katona József Színház egyik előadásán például az első sorban nejlon esőköpenyek voltak elhelyezve, mert a második felvonás egyik pontján esélyes volt, hogy a nézők is vizesek lesznek. Mundruczó Kornél Caligulájának egyik előadásán is elkélt volna az esőköpeny, amikor valahogyan – egyesek szerint véletlenül, Bóta Gábor kritikus szerint szándékosan, sőt színházi jelentést hordozva – egy művérrel teli patron eltalálta és összevérezte a nézőket.

Máskor egészen kedves élmények is kisülhetnek egy-egy elszabadult kellékből: amikor a Made in China című előadás szereplője, egy kis ékszerteknős elszabadult, és boldogan menetelt a nézők székei alatt, egyikük óriási lélekjelenléttel visszafordította a jó irányba az állatot.

Képünk illusztráció – Fotó: MTI / Komka Péter

Persze a legveszélyesebb maga a néző.

Visítva megismétli a poént

Az én legkellemetlenebb élményem a Pesti Színház Az ünnep című, szokatlanul sokkoló előadása közben esett meg. A mellettem ülő férfi a gyerekeit korábban rendszeresen megerőszakoló apa sztorijának nagyon hatásos és jó dramaturgiájú kibontakozása közben egyre feszültebbé vált, dühösen fel-felmordult, de amikor Pindroch Csaba a nézőknek háttal állva, de azért elég tisztán láthatóan – nyilván vízipisztollyal – levizelte a megvert, földön fekvő Hegedűs D. Gézát, nem bírta tovább: felém fordult, és megfeszített izmokkal valami olyasmit ordított nekem, hogy „ez nem lehet igaz, a kurva életbe!”, én meg a hátralévő időben ültem a székem másik felébe húzódva, reménykedve, hogy ennél többre nem ragadtatja magát az úr.

Képünk illusztráció – Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt

Persze az ennél kevésbé szélsőséges esetek is kellően idegesítőek tudnak lenni, például a mellettem ülő hölgy a Centrál Színház Francia rúdugrás című bohózatán, aki, mintha csak tévét nézne, nemcsak, hogy szó szerint visítva nevetett minden egyes poénon – és hát ott nem volt kevés poén –, de a jobbakat semmivel sem kevésbé halkan visítva meg is ismételte. Az pedig a gyerekszínházakban általános jelenség, hogy noha a gyerek láthatóan tökéletesen jól érti a produkciót, és maga nem is beszélgetne, a szülő mégis fennhangon magyarázza neki a látottakat („szerintem most meg fogja locsolni a virágot, látod?”).

"Félek!"

Ennél komolyabb probléma, hogy a szülők egy része hajlamos eltekinteni a gyerekszínházak legfontosabb információjától: hogy hány éves gyerekeknek ajánlott az előadás – aztán csitítgatják a nézőtéren az ördög láttára hisztérikus zokogásba kezdő gyereküket, aki kiabálni kezd, hogy „félek”, amit aztán a körülötte ülő tucatnyi gyerek jó része is átvesz, elrontva ezzel az élményt úgy a többi nézőnek, mint – kisebb színházakban – a színészeknek is. (Gyerekszínházban mindenről a szülő, esetleg a pedagógus tehet: egy gyerek sem születik úgy, hogy tudja, mit kell csinálni a színházban.)

A MŰVHÁZ – színházi sorozat első epizódja: nyerj páros jegyet a következő előadásra!

És nektek mik a legdurvább, legmeghökkentőbb, leghihetetlenebb, legfélelmetesebb, legviccesebb élményeitek, amik színházi nézőtéren estek meg veletek?

***

Írjátok meg nekünk a történeteiteket akkor is, ha a bonyodalmat a többi néző okozta, és akkor is, ha a színészek vagy más színházi munkatárs! A sztorikat küldjétek el december 8-ig az egyfelvonas@gmail.com címre – a legjobb történeteket közzétesszük, a beküldők között pedig egy páros jegyet sorsolunk ki a a Füge és a Szakkör december 16-i MŰVHÁZ című előadására a Jurányiba!