Egyfelvonás

A hosszabbik út (a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság előadása Nick Hornby regénye alapján) - 7. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle a Marczibányi Téri Művelődési központban

Hogy Nick Hornby igazán nagy író, az csak azért nem közismert tény, mert túl kevesen olvasták a Hosszú út lefelé című regényét négy emberről, akik ugyanazon az éjszakán, ugyanannak a toronyháznak a tetejéről leugorva akarják megölni magukat, de az abszurd helyzet végül botcsinálta önsegítő körré kovácsolja őket. Ebből a szövegből formált a hazai színházi nevelés egyik zászlóshajója, a Kerekasztal a Szputnyik közreműködésével tizenhét-tizennyolc éves kamaszok számára tantermi színházi játékot. Persze nem Hornby a lényeg, hanem a közös gondolkodás azon, hogy mi is tudja, tudhatná kirángatni az embert a kríziseiből, hogy mi az az életben, amihez fordulni lehet a legreménytelenebb helyzetekben, és hogy mire lehet jó egy közösség ereje, ugyanakkor hogyan lehet fojtogató is egy efféle kötelék.

Farkas Attila, Hajós Zsuzsa, Fábián Gábor, Hay Anna - Fotó: Kaposi László

Ma kétszer mutatta be Bodó Viktor társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság a középiskolásoknak készített Antigoné-előadását: először és utoljára. Eddig és ezután ugyanis (elvileg) kizárólag osztálytermekben játsszák Gigor Attila rendezését; az egyik negyvenöt perces tanórában magát az előadást, a következőben a drámapedagógiai foglalkozást. És ahogy a készítők elmondják, ez az Antigoné nem ér véget a meghajlással és a tapssal: a két rész együtt egy egész.

Fábián Gábor (Kreón) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc

Ahogy egy hónapja a Vígszínház Rómeó és Júlia-előadásán, most is az a cél, hogy egy porosnak hitt, ám – a diákok legnagyobb bánatára – kötelező drámát valahogy közel hozzanak a tizenévesekhez. Hogy megmutassák: a benne szereplő konfliktusok és élethelyzetek párezer vagy párszáz évvel a megírásuk után is lehetnek izgalmasak, tűnhetnek ismerősnek a saját életükből. Gigor és a Szputnyik a rendelkezésre álló, tanórányi időben ezt az értelmezés-segítést választják vezérfonálul; ezt segítik az új, a mai szlenghez igazított mondatokkal, a rövidített szöveggel és a remek, interaktív, játékosan elemző előadásvégi foglalkozással. És el is érik a céljukat: minden konfliktus tökéletesen érthető. Cserébe viszont csökken kicsit a mélység: nem minden drámai helyzet elég drámai, nem minden fájdalom elég fájdalmas, nem minden konfliktus elég húsba maró. Ha viszont mégis, az nagyon szép: mint mikor Pető Kata Iszméje simogatással, öleléssel és énekkel nyugtatja meg a halálra váltan zokogó Antigonét, Hay Annát. Szegény diákok: ki akarna az osztálytársak előtt sírni egy előadáson?

Hay Anna (Antigoné) és Pető Kata (Iszméné) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc