Kettős behatolás / Double penetration (a Manna Produkció előadása a Cirko-Gejzír moziban)
Hogy lehetne a szerelmet csak a lelki vonzódás vagy csak a testi vágy alapján bemutatni a színházban, és egyáltalán hogyan lehetne precízen elválasztani egymástól a kettőt? Az előbbi alig létezhet az utóbbi nélkül, és ritka az is, hogy a tisztán testinek hitt kéjvágyba ne keveredne valami érzelem is – a színház mégis jellemzően a lélekre koncentrál, és a testből legfeljebb ízelítőt ad, legtöbbször hamiskásan. És míg filmen ma egyre több alkotó kísérletezik e hamisság lebontásával (lásd A nimfomániás, az Adèle élete vagy az Idegen a tónál „valódi” szexjeleneteit), addig ez a színházban szinte lehetetlennek tűnik: élőben, a színpadon és estéről estére határozottabb és egyértelműbb a határ pornográfia és művészet között, mint a vásznon. Az eddig túlnyomórészt – de nem kizárólag – dramaturgként ismert Vörös Róbert saját maga által rendezett és összeállított előadásában olyan közel merészkedik ehhez a határhoz, aminél tovább Magyarországon színházban talán még sosem jutott senki.
Széll Attila, Mészáros András – Fotó: Szilágyi Lenke
A Kettős behatolás három férfi és egy nő szerelmi életéből villant fel néhány részletet – noha ez a leírás így nem teljesen pontos. Vörös Róbert ugyanis nem csak rendezőként, a testiség és a valóságábrázolás viszonyával kísérletezik, hanem dramaturgként a történetmeséléssel, a színházi elbeszélésmóddal is. Mert mindaz, ami az előadás cselekményének tűnik, ókori görög és latin versekből, József Attila Ódájából és mai popdalrészletekből áll össze. A líra hol önvallomásnak tűnik, hol inkább hangulatfestésnek, hol pontosan illik egy-egy szituációhoz, hol átvitt értelemben vonatkoztatható a helyzetekre. De a szövegek néha konkrét valójukban és nem közvetítőként jelennek meg: például mivel a meleg pincér söprögetés közben Péterfy Bori Hajolj bele a hajamba című dalát énekli, a melegség felé kacsintgató srác ugyanezzel a számmal szeretné felszedni őt.
Mészáros Attila, Széll Attila, Szabó Vera, Mészáros András
Ilyenformán nem csak az hat izgalmas formai kísérletként, hogy egy rendező meddig merészkedik el a realista szexábrázolásban – itt szinte „végig”: valóban meztelen férfiak érintik meg egymást, vagy ahogy az előadás legszebb jelenetében a magát megcsalatva érző nő József Attila szavaival elmondja: bejárják „a termékeny test lankás tájait”, és csak a behatolás az, ami az absztrakció rejtekében marad. De izgalmas az is, miként nyúl az előadás a textushoz, miként tudja vagy akarja saját szolgálatába állítani a lírát, vagy mikor áll éppen annak szolgálatába.
Széll Attila, Mészáros Attila, Mészáros András – Fotó: Szilágyi Lenke
De az izgalmas nem feltétlenül jelent sikerültet is: ha egy kísérlet elhibázottnak tűnik, attól az izgalom nem csorbul, de a befogadó érezheti magát magára hagyva. A színlapon fel nem tüntetett fordító által minden álszemérmes finomkodás nélkül maira és szókimondóra magyarított versek ugyanis túlontúl afelé vezetik a nézőt, hogy cselekményt véljen felfedezni a jelenetsorban, tehát nem pusztán hangulatfestésről van szó, ugyanakkor ez a cselekmény meg-megbicsaklik, mert sokszor nem sikerül olyan idézeteket választani, amely pontosan illeszkedne az adott szituációhoz, amelyek érthető válaszokat tudnának megfogalmazni a felmerülő kérdésekre.
Széll Attila, Szabó Vera, Mészáros András – Fotó: Szilágyi Lenke
Ilyenkor jellemzően a színészek is bajban vannak, és a versmondás-szerű versmondás csapdájába esnek, azaz mintha nem saját gondolatukat tolmácsolnák, hanem felülnének a szöveg ritmikájának kellemes, de túlzottan andalító hullámaira. Szabó Vera képes a legtöbb kapcsolatot találni a mondott sorok és a játszott személyiség érzelmei között, míg Mészáros András és Széll Attila hol kissé, hol meglehetősen teátrálisan hangsúlyoznak, miközben pedig pontosan meg tudják teremteni a kellő kémiát a szereplők között. A végzős táncos-hallgató Mészáros Attila testbeszéddel nagyon pontosan fogalmaz, arcjátékkal és beszéddel inkább karikíroz, ami, ha szándékoltnak tűnne, persze nem lenne feltétlenül probléma, de nem tűnik annak.
Mészáros Attila – Fotó: Szilágyi Lenke
Ahogy múlik az idő a rövid előadás alatt, úgy lesz egyre különlegesebb, fülledtebb és sajátosabb a hangulat – mindezt a szavak legjobb értelmében –, miközben kiben-kiben összeáll(hat) egy történet. Talán arról, ahogyan a férjes asszony épp beleszeretne szeretőjébe, ha ez a szerető nem pont melegségére ébredne rá a kávézói pincérnek is köszönhetően, amely helyzetnek – mintha ezt sugallná az előadás – az egyetlen jó megoldása a nemi szerepek, a szexualitás, szexuális irányultság szigorú skatulyák közé szorítottságának levetkőzése, a vonzalmak találkozása a lelkeken keresztül, a test „formájától” függetlenül. Ha már hosszú az út lélektől lélekig – ez a vers épp nem hangzik el –, legalább az ne nehezítse ezt az utat, hogy kinek milyen nemet rendelt a természet. Merész gondolat egy éppen a merészsége miatt szimpatikus előadásban.
Kereső
Olvasóim
