Egyfelvonás

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból (Radnóti Színház)

Naponta keresnek meg ismerőseim azzal, nem tudok-e bármilyen munkáról, amit elvállalhatnának. A legjobb barátaim kétharmada, ismerőseim jelentős része külföldön van, vagy mert itthon is csak tudásuk alatti munkát tudtak volna végezni szinte semmiért, vagy mert odakint van igény a szaktudásukra. Értelmiségi ismerősöm számol be arról, hogy a családjával hogyan osztoznak az utolsó liter tejen, mert nincs pénzük többre. A Radnóti Színház pedig eközben bemutat egy előadást, ami arról szól, hogy egy házaspárnak annyira tökéletes az élete – jó munka, két autó, nyaraló, jacht –, hogy a létnek ez az elviselhetetlen könnyűsége végül úgymond felőrli a lelküket.

Schneider Zoltán és Szávai Viktória – Fotók: Bálint Dániel

Lehet, hogy a Radnóti közönsége közelebb áll ehhez a réteghez. De ha egy színház választhat, hogy jól szituált nézőit a jól szituált polgárok gondjaival szembesítse, mert az úgyis közel áll hozzájuk, vagy próbálja megmutatni nekik az élet súlyosabb problémáit, hátha ez legalább közvetetten hozzátesz valamit azok megjavulásához – én gondolkodás nélkül teszem le a voksomat az utóbbi mellett. És félremagyarázás, hogy „a fizető közönséget nem lehet folyton csak nyomasztani”: egy jó színházi alkotó tud úgy beszélni komoly problémákról, hogy a néző ne nyomasztásnak érezze azt (lásd például a Mohácsi-testvérek munkáit).

Ráadásul a Radnóti előadása után úgy tűnik, Bergman negyvenéves műve felett eljárt az idő. Bár a szöveg minden szava igaz, ismerős, hiteles és pontos a házasságok dinamikájáról, megcsalásról, elhidegülésről – de épp ezért azóta megszámlálhatatlan alkalommal elmondták ugyanezt, így a Jelenetek egy házasságból már modellnek, ha tetszik, sablonnak tűnik, amelynek fordulatait már túl könnyű előre látni. (Kézenfekvő lehetett volna Háy János Háromszögek című drámáját bemutatni a témáról.)

A színészek játéka sem feledteti a problémákat: Schneider Zoltán bár többnyire kifejezetten hitelesen játszik, nem nyújt kiemelkedő, maradandó teljesítményt; Szávai Viktória pedig túl sokszor mondja a szövegét kissé affektáltan, s túl kevésszer hihetően. Bálint András rendezése sokszor átgondolatlannak tűnik: majdnem tökéletesen realista előadásra törekszik, de ebbe többször belebonyolódik. Csak egy példa a sokból: a férj kér egy szendvicset és egy sört, amit meg is kap, majd egy harapás és egy korty után azt mondja a felesége: „menjünk, feküdjünk le” – az ilyesmi pedig így, minden elemelés, jelképhasználat nélkül színházi értelemben vett hazugság. (A valóságban és így annak pontos utánzatában senki nem menne aludni egy kitöltött sörrel és egy épp csak megharapott szendviccsel az asztalon anélkül, hogy erre valamiképp utalna – ha viszont a rendező bízna a színház elemi erejében, nem lenne muszáj valóban szendvicset gyártani.)

Nagy baj, ha nincs pénz vagy kultúrpolitikai hátszél jelentős, gondolkodó és gondolkodtató színházi előadások létrehozására. De sokkal nagyobb baj, ha a szándék sincs meg rá.