Egyfelvonás

Mi lesz abból, ha egy csapat iskolás beül a kocsmába az előadás előtt? Mit tesz a néző, ha megéhezik a színházban? Tényleg nem futja a Katona József Színháznak egy tisztességes vízpumpa-fogóra? Az Egyfelvonás olvasóinak legjobb nézőtéri történeteiből válogattunk.

Nézők nélkül biztonságosabb? – Fotó: MTI / Kollányi Péter

Előzmény: Hány idióta ül a nézőtéren?

Már Jean-Paul Sartre is megírta Zárt tárgyalás című drámájában, hogy „a Pokol – az a többiek”, és mivel ő is színházba járó ember volt, gyaníthatjuk, honnan merített tapasztalatot e megállapításához. Mert hogy a színész is ember, az elég régóta tudható – így nem lehet különösebben meglepő az sem, hogy a színházi néző is az. És mint ilyen, mindenre képes.

„Az előadás előtt beültek egy kocsmába”

Régóta gondolom, hogy tarthatatlan az a helyzet, miszerint a színházi előadások többsége este hét órakor kezdődik – mindközönségesen azért, mert az ember előtte még nem szeretne vacsorázni, utána viszont már kopog a szeme az éhségtől, hacsak nem vetemedett arra a szünetben, hogy méregdrága bécsi pereccel próbáljon, nyilván sikertelenül, jóllakni. Szóval a probléma letagadhatatlan, ám az azért mégiscsak meglepő megoldás rá, ha az ember pizzát rendel a színházba a szünetben. Márpedig az egyik olvasónk éppen erről számolt be: egy nagy múltú fővárosi intézmény nyilvános főpróbáján éhezett egy család, de a büfében nyilván nagy sor állt, meg hát az ár/érték-arány is csekélyke; szinte logikus lépés is a pizzafutár hívása. Az talán már kevésbé ésszerű, hogy a szünet végén érkező vacsorát, nehogy lemaradjanak valamiről, a második felvonás eleje alatt, a nézőtérre illedelmesen visszaülve fogyasztották el. Olvasónk még fotót is küldött az egyébként tényleg hihetetlennek tűnő esetről.

Na persze nem csak megfelelő ételt, de italt sem olyan könnyű egy színházban szerezni. Emlékszem egy öltönyös úrra, aki egy művelődési házban tartott vendégjáték során valami hihetetlen aggodalommal a hangjában és az arcán kérdezte meg a valóban eléggé művházas hangulatú büfé személyzetét, hogy azért ugye pezsgőt tartanak. Érthető tehát az is, hogy annak az iskoláscsoportnak a tagjai sem akartak kockáztatni, akikről olvasónk írt: „Az Örkény Színházban a Tótékat néztük. Az erkélyen volt helyünk, és mellénk egy középiskolás csoport ült le. A beszélgetésükből kiderült, az előadás előtt beültek még egy kocsmába. A mellettem ülő lány nem volt épp túl jól, és az előadás alatt elaludt a vállamon. Nagyon kínos volt így végigülni egy felvonást, pedig a darab nagyon jó volt. A szünetben meg még rosszabbul lett a melegtől, de azt inkább már nem részletezném...” – írja az angyali türelmű néző, akibe ezek szerint szorult annyi jóérzés, hogy ne ébressze fel a szegény elpilledt leánykát.

Az emberek veszedelmes közelsége önmagában is megannyi konfliktusra és félelemre ad okot, esküdni mernék rá, hogy van is latin megfelelője a következő tünetegyüttesnek: „az attól való iszonyodás, hogy a mögöttem ülő néző előrehajol, a nyakamba szuszog és beleröhög a fülembe”. Ha korábban nem is volt meg benne, a fóbia nyilván kialakult abban olvasónkban, aki saját bevallása szerint kínosan ügyel a kellemetlen helyzetek lehetőségének jó előre kiszúrásában és megakadályozásában. Egy úr azonban még őt is meglepte: „Ahogy leültünk, megérkezett mögénk egy pár, és elkezdték megbeszélni a parkolás csodáit, közben folyamatosan lökdösve az ülésemet. Gondoltam, mégsem vágok közbe, megvárom, míg szünetet tart a monológban, majd kedvesen megkérem, hogy legyen szíves, ne lökdösse a székemet. A beszéd szüntelen volt, kénytelen voltam közbevágni. Megfordultam, és akkor vettem észre, hogy az úr nem a hosszú térdeivel piszkál, hanem konkrétan feltérdelt az ülésemre, mint a gyerekek az iskolában. Nem is feltételeztem, hogy valaki ilyen szinten elengedi magát egy színházban.”

Tóték, Örkény Színház – Fotó: Gordon Eszter

„Nagyokat nyelve nézi a kolbászt”

Persze nem csak az előadás előtt, de közben is történnek sokkoló dolgok. Azt mondják, manapság néha például még káromkodásra is vetemednek egyes színházakban – érthető hát, hogy a Nemzeti Színház A Senák című előadásának egyik nézője bekiabált a színészeknek, és felszólította őket, hagyják abba a csúnya beszédet – ahogyan arról egyik kommentelőnk beszámol. Mások általános problémának látják, hogy a nézők néha leküzdhetetlen ingerenciát éreznek arra, hogy együtt énekeljenek az operettek, és ami még kellemetlenebb, az operák szereplőivel – úgy tűnik, nem elszigetelt jelenségről, hanem tendenciáról van szó.

Kínosabb szituációnak élte meg olvasónk, amikor az Operaházban épp egy idős, egykori sztárénekes mellé szólt a jegyük. Egy olyan előadáson, amelynek főszerepét korábban a hölgy is énekelte – most pedig végig fennhangon és felháborodottan kritizálta a fiatal énekest. S miután a körülötte ülők a tisztelet hangján megpróbálták a szünetben megkérni, hogy ne tegye, végül sértetten hazament. Ezzel szemben olvasónk kifejezetten bájosnak nevezte azt a nénit, aki az egyik előadásban a színpadra lépő pucér színészt észlelve gyorsan a szeme elé kapta a kezét – gondosan ügyelve arra, hogy az ujjai közül azért biztonsággal kilásson.

Egy éjszaka az Operában (képünk illusztráció) – Fotó: MTI / Beliczay László

„Az egyik rokonom amatőr színtársulat tagja volt, és az átkosban apró falvakba jártak, hogy ott is terjesszék a kultúrát. Ilyenkor összejött a falu, tanya lakossága, és ha volt, akkor a falusi művházban megnézhették a vándortársulat előadását – írja egy olvasónk. – Az egyik faluban egy némajátékot adtak elő: a darabban nem voltak párbeszédek, mindent a gesztusok és mimika alapján lehetett megérteni. Az egyik jelenetben leült két színész a színpad szélére, egészen közel a nézőkhöz. Az egyik egy gazdag ember, és jóízűen egy nagy kolbászt majszol. Mellette ül a szegény paraszt, kezében egy fej hagymával. Kimeredt szemekkel, nagyokat nyelve nézi a kolbászt, annyira kívánja. A teremben néma csönd volt, mindenki kíváncsian várta, hogy mi történik. Erre az első sorban egy idős bácsika jó hangosan megszólalt:

– Nézd már! A kurva anyját, hogy nem ad neki!

Azt mondanom sem kell, ezután a némajátéknak befellegzett.”

Ezek után persze, hogy a józanabb néző tisztában van azzal, maga sem láthatja előre, mi fog történni vele a következő három órában. Ilyen volt az a két fiatal nő is, akik már az előadás legelején is folyamatosan sutyorogva társalogtak egymással. Székszomszédom úgy gondolta, még idejében elejét veszi a bajnak, és nem kevés éllel a hangjában megkérdezte az előtte ülő nőket: „Végig beszélgetni fognak az egész előadás alatt?”. Mire egyikük megkapó őszinteséggel azt felelte: „Még nem tudjuk”.

„A molyok rágnák le a füledet”

A hozzáértők jellemzően azt állítják, az embert szocializációja során, még kisgyerekként kell nevelőjének – szüleinek vagy a pedagógusoknak – megtanítani arra, hogy hogyan kell viselkedni a színházban. Ha a hozzáértők sok időt töltenének el gyerekszínházakban, bízvást idegösszeroppanást kapnának, látva például az apukát, aki a Bábszínház előadása közben elővett és feltálalt egy komplett uzsonnát az egyébként jól viselkedő gyerekének. Persze a gondok legtöbbször már ott kezdődnek, hogy a bizonyára jóindulatú szülő nem törődik a korhatár-besorolással, ezzel legjobb esetben is elrontva a megfelelő korú gyerekek élményét is, rosszabb esetben egy életre elriasztva a csemetét az így túl félelmetesnek tűnő színháztól. Ki tudja, az az akkor ötéves forma gyerek hányszor merészkedett el színházba azóta, akiről olvasónk írt: őt a Mozart! című musicalre rángatta el az anyukája. Először csak az a gondolat sokkolta, hogy a kimerültségében a zongorára dőlve elalvó gyermek Mozart esetleg helyben szörnyethalt volna, Colloredo őrjöngését látva azonban már anyukája ölébe bújva jelentette ki, hogy fél, azt pedig már sehogy sem értette, hogy minek szurkálja magát Mozart valami fura tárggyal (a hangvillával).

Nem félünk a Mozart!-tól – Fotó: Budapesti Operettszínház

Innen nézve tulajdonképpen érthető, miért viselkedhet olyannyira szokatlanul a színház másokra új viselkedési normákat kényszerítő falai között néhány, talán már gyerekkorában rossz úton elindult néző. Egyik színházban dolgozó olvasónk egy egész csokornyit küldött a nézőtéri deviánsok történeteiből: „Pár éve Gothár Péter Schimmelpfennig Golden Dragon című darabját rendezte meg, amelyben egy kínai fogát vízpumpa-fogóval szerencsétlenkedik ki a helyéről. A szövegkönyv jelentős hányadát teszi ki, hogy különböző szereplők időnként azt mondják: »vedd fel a vízpumpa-fogót«, »tedd le a vízpumpa-fogót«, »hol van a vízpumpa-fogó«, tehát ha a néző sokkal többre nem is fog emlékezni az előadásból, a »vízpumpa-fogó« szótól egy élet is kevés lesz neki szabadulni. Én nem vagyok egy fogó-fixált alkat, még csak különösebben jól informált sem fogó-ügyben, felőlem aztán pont lehetett volna csillagcsavarhúzó is az adott illúzió-építő kellék, nem kértem volna a panaszkönyvet. Előttem azonban ült egy házaspár: a férj méltatlankodva jegyezte meg, hogy »Ez egy sima ipari fogó, ez nem... ez… Miért nem vízpumpa-fogót használnak, ha már ennyiszer elmondják, hogy az? Egyet adhatnánk, nekünk van elég«. Mire a feleség: »Psszt, majd otthon megbeszéljük...« »Biztosan nem volt pénzük rá.« »Psszt...« »Holnap behozok nekik egyet, jó, Klára?« »Remek, drágám, remek…«”

Mások azonban nem vacillálnak ennyit, ha problémájuk van: „Örkény Színház, János király, Debreczeny Csaba a színpad elején monologizál, mikor is egy úr a nyolcadik sor szélén szép daliásan feláll, a színpad oldalához sétál, majd heves, határozott, nagy ívű mozdulatokkal arrébb ráncigálja a díszletfüggönyt. Felteszem, nem látott rendesen, amit ilyen diszkréten gondolt orvosolni.”

A képen nem vízpumpa-fogó látható (Golden Dragon, Katona József Színház) – Fotó: Dömölky Dániel

Persze a zavarkeltéshez nem muszáj felállni. „Katona, megy a Macbeth, a színpadon épp a címszereplőt szólítják meg: »Macbeth, az vagy...« Mire egy fiatal néző, akit beszippantottak az események, átadta magát a műélvezetnek, félhangosan befejezi a megkezdett mondatot: »...amit megeszel«. Később, egy harci jelentnél, ugyanő szinkronizált mindent: »Add már ide azt a kolbászt, József, hogy a molyok rágnák le a füledet«, és hasonlókkal. Kicsit átpozícionálta a drámát Gömörszőlősre egy disznóvágásra, ettől aztán a mellette ülő a legfeszültebb csöndekbe röhögött bele.”

„Elkeserítő és húsba vágó”

A különös nézőtéri élmény persze nem kell, hogy meglepő vagy sokkoló legyen – egy adott közönség rengeteget hozzá is tehet egy darabhoz vagy annak tanulságához. Egy ilyenről számolt be a Radnóti Színház egyik nézője is. „Nagyon izgalmas és egyben tanulságos élmény volt tavaly a Radnóti Színházban megnézni Térey János Protokoll című darabját. A Protokoll figurái az újmagyar elit tagjai, értelmiségiek, sok esetben kallódó álértelmiségiek, akiknek jól fizető állásuk, sikeres praxisuk van, de valamiért mégis üres az életük, nem találják a boldogságot. Egyszóval Térey János nagyon finom, intelligens társadalomkritikát fogalmaz meg a műben, ami szerintem egy fantasztikus és igencsak szórakoztató görbe tükör a mai elit számára.

Protokoll, Radnóti Színház – Fotó: Koncz Zsuzsa

Az egészben az volt az izgalmas, hogy pont az a közönség ült a nézőtéren, akikről a szerző mintázta a karaktereket, a saját életük, a saját problémáik, a saját örömeik jelentek meg a színpadon. Voltak a nézők közt, akik mintha egy az egyben a színpadon elevenedtek volna meg. A humoros és szellemes előadás síri csöndben ment végig, a poénoknál senki sem nevetett. A mai napig nem tudom, hogy ezért, mert nem értették a darabot, nem akarták érteni a saját paródiájukat, vagy egyszerűen nem mertek nevetni, mert annyira elkeserítő és húsba vágó, pontos képet kaptak saját magukról, a saját hibáikról, gyarlóságukról és ürességükről.”