Petőfi Sándor: János vitéz (Nemzeti Színház)

Vidnyánszky Attila János vitéz-előadásának első képében a színészek közös erővel lefújják a port egy tulipános ládáról, hogy aztán kinyissák, és elkezdődhessen a mese: fellapozva egy könyvet, elkezdik felolvasni a Petőfi-művet néhány kisgyereknek. Vidnyánszky már ezzel a gesztussal azt teszi, aminek az ellentétén kéne fáradoznia minden színházi előadásnak: eltávolítja a nézőtől a történetet. Ahelyett, hogy – magával az előadással – bebizonyítaná, hogy amit látunk, itt és most érvényes, azt állítja: igaz, hogy egy poros történetről van szó, de higgyük csak el, az is lehet érdekes.

Zsigmond Emőke, Mátray László – Fotók: MTI / Kallos Bea

És tényleg, a huszármentékben, néptáncos öltözetben – fehér ing, fekete nadrág, népies csizma –, farsangi boszorkány- és parasztbácsi-jelmezben, sokszor a nézőtér felé fordulva, kórusban, emelt hangon deklamálva előadott, nem egyszer egy középiskolai versmondó verseny továbbjutástól elesett szekcióját idéző meseeposzban alig-alig van valami, amiről úgy érezni, tisztán és világosan, ezen a helyen és időben nekünk szól. Vannak pontok, amikor Vidnyánszky szeretetteli iróniával közelít a Petőfi-műhöz – mint amikor a költő szerint a katonák vállukra veszik a lovakat, de a parancsnok csak azt adja parancsba: „próbálkozzatok” –, van, amikor utal az előadást körülvevő világra – a bicikliből épített „ló” és lovasa E.T. mintájára elbiciklizik a telihold előtt –, de ezek egyszeri, ritka momentumok. Vagy ott van a mindig aktuális mondandó: bárkiből lehet hős, csak tisztességesen kell élni hozzá. Máskor azonban ez a János vitéz megmarad annak, aminek tűnik: egy hosszú, dramatizált versszavalásnak, amelyet nem próbáltak meg fontossá tenni a néző számára.

Mátray László

Sőt, azt sem döntötték el, egyáltalán ki a néző. Az előadás ugyanis legtöbbször gyerekelőadásnak tűnik, hiszen alapszituációja szerint is gyerekeknek olvassák fel a történetet, de erre utalnak a klasszikus és klasszikusan is tolmácsolt mesei elemek, és a sokszor a szájbarágásig sulykolt, ismételgetett információkról is még mindig jobb azt hinni, hogy azért nézték hülyének a nézőt, mert „csak” a gyerekekről feltételezik, hogy azok, mintsem hogy kollektíve tartanak mindenkit annak. Ha azonban valóban gyerekelőadásról van szó, miért tart három órán át, este héttől tízig? Igaz, legtöbbször nem is számít, kikből áll a közönség: a nagyon gyenge poénokat egyik korosztály számára sem szerencsés elsütni – például, hogy a huszárkapitány folyton olyan parancsokat üvölt szótagolva, mint az „aludj!” után a „horkolj!”, vagy hogy „érzékenyülj el” –, és akármit is tart a közhiedelem, a gyerekekhez sem kell feltétlenül gügyögve szólni, ahogy a színpadon folyamatosan jelenlévő kicsiket a színészek kezelik, még akkor sem, ha mégis gyerekelőadásról lenne szó.

Vidnyánszky folyamatosan és rendszer nélkül, ötletszerűen változó eszköztára, formavilága, csak egyszer kipróbált, új és új felvetései, a könyvből való felolvasás és a dramatizált színház váltogatása, a néha a szerkesztetlenség látszatát keltő tömegjelenetek zavarossá teszik az előadást. Ezen nem segítenek a komoly ritmusproblémák sem: hol egy-egy talán látványosnak szánt, de unalmasan sikerült (például) csatajelenet tart túl sokáig, hol egy-egy költőisége miatt valóban szép jelenetben való tetszelgés nyújtja a játékidőt, míg az Iluska halála utáni részek összecsapottnak tűnnek. Sokat emelne az előadáson, ha több lenne az olyan gyönyörű kép, mint Tündérország megjelenítése vagy az árnyjáték mesteri használata, de Olekszandr Bilozub látványának erősen hullámzó az izgalmassága; a legtöbb jelenetnek teret adó, óriási kelengyés láda például túlontúl egyszerű.

Az is sokat használna a szubjektív időérzékelésnek, ha a színészek mindig izgalmassá tudnák tenni Petőfi sorait. Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze (Kukorica Jancsi) azonban három órán keresztül ugyanazzal az egy, idvezült ábrázattal réved maga elé, a verssorokat pedig nemhogy nem próbálja meg egyéníteni, elmondásukat életszerűvé tenni, de sokszor olyannyira iskolásan szavalja azokat, hogy szünetet tart a sorok végén – mintha a sorvég beszédben, mondat közben is érzékelhető létező volna. Zsigmond Emőke negyedéves színművészhallgató (Iluska) ezzel szemben képes sajátjaként mondani a szövegét. A kiváló Szűcs Nellinek szinte nincs is valódi színészi feladata a gonosz boszorka archetipikus rutin-figurájával, és Varga Józsefnek sincs egy emlékezetes jelenete sem, csak pillanatnyi villanásai.

Zsigmond Emőke

Minden más szerepet a budapesti Színművészeti Egyetem negyedéves, és a Kaposvári Egyetem másodéves színészhallgatói játszanak; nem világos, miért kell oly sokszor kórusban szavalniuk-kiabálniuk a Petőfi-szöveget, hacsak azért nem, hogy minél több egyetemista juthasson feladathoz. Igaz, nem világos az sem, hogy egy ország Nemzeti Színházának nagyszínpadán, rendes repertoár-előadáson miért kell a mesterségük tanulását még épp csak most kezdő másodéves osztálynak szerepelni függetlenül attól, hogy Vidnyánszky Attila osztályáról beszélünk-e. Kérdéses, de természetesen védhető igazgatói-rendezői döntés ez – meg a főszerepet játszó meghívott vendég szereplése – azt tekintve is, hogy a Nemzeti társulati tagjai közül van, akinek idén márciusig egyáltalán nem volt még feladata a munkahelyén, sokan pedig idén még csak egyetlen kis szerepet játszottak.

Mátray László

Az előadás vége felé az egyik – a színlapon egyébként a zenéért felelős munkatárshoz hasonlóan fel nem tüntetett – kisgyerek maga is huszárruhát húz, és János vitézzé válik, akit az addigi Jancsi óriásként a hátán visz át az Óperenciás tengeren. Mert kellően tiszta élettel, hűséggel mindenki lehet vitéz – sugallja az előadás. De aztán, mint ha mi sem történt volna, újra Mátray László lesz Jancsi, a gyerek meg azt kérdezi: „és velem mi lesz?”. De ahogy még olyan sok másikat, az előadás ezt a kérdést sem válaszolja meg.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés