Georges Feydeau: Bolha a fülbe (Csokonai Színház, Debrecen)

Azt reméltem, ilyen ripacs, elsősorban altesti humorra épülő, igénytelen színház már nem létezik – vagy ha igen, hát legalább a POSZT-on nem lehet találkozni vele. Pedig Vidnyánszky Attila debreceni Feydeau-előadásában bármilyen tárgyat, ami kemény és hosszúkás, péniszként markolásznak és simogatnak, s ha lehet, a szereplők lábuk közé is veszik – az előadás alatt több tucatszor. Ha pedig épp nem ez, akkor olyasmik szolgálnak a humor forrásául, mint hogy az egyik, kéjesen sikongató színésznő mellét egy részeg szereplő markolássza; máskor a férfiszínész előbb herén veri magát hózentrógerrel, majd bömbölve lába közé dörgöli a gumieszközt; két fiatal színésznőnek pedig gyakorlatilag nincs más szerepe, mint hogy pucsítva odatartsák feneküket az arra újra meg újra örömmel ráverő, idősebb kollegájuk keze alá.

Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Mészáros Tibor – Fotók: Máthé András

Mindezt a színészek a harminc-negyven évvel ezelőtti szilveszteri kabarékba, vagy némi jóindulattal némafilmbe illően eltúlzott grimaszokból és gesztikulációból, artikulálatlanságból és csücsörítésből felépített szerepekkel támogatják meg – egyes jelenetekben még a nézőkhöz is kiszólnak, mint a legrosszabb, ósdi gyerekszínházakban („Na, követnek?” – kérdi egyikük a közönséget, miután észrevette, hogy ha hátat fordít nekik, vele együtt elindul a többi színész is). Ez különösen azért fájó, mert Szűcs Nelli és Trill Zsolt is – akik néhány éve még az ország legjobb színészei közé tartoztak – legfeljebb magabiztos rutinjukkal tűnnek ki az össznépi affektálásból: Trill egy-két korábbi szerepéből már jól ismert tájszólása mellett némely gesztusát is újrahasznosítja, Szűcs Nellinek pedig csak egyetlen pillantása emlékeztet színészi nagyságára (amikor úgy hiszi, bizonyosságot szerzett arról, hogy férje megcsalja). A tehetségét korábban sokszor bizonyító Mercs János megbukik a technikai vizsgán: egy egész történetszálat tesz hiteltelenné, hogy bár elvileg szájpadlás-betegsége miatt senki nem érti egy szavát sem, a színész tökéletesen érthetően, minimális beszédhibával szólal meg.

Ráckevei Anna, Mercs János

Pedig hihetnénk, hogy mivel ennek az ezernyi félreértésen és vélt vagy valós megcsaláson alapuló, súlytalan bohózatnak tökéletesen komolyan vehetetlen a cselekménye, így csak a nagyszerű kabinetalakítások és a nagyon pontos poentírozás adhatna értelmet a műsorra tűzésének (előbbiről, láthattuk, szó sincs, ahogy az utóbbi helyett is inkább káoszról és kakofóniáról lehet beszélni). Vidnyánszky azonban máshogy gondolja: ő (aktuál)politizálni akart a darabbal. Más szóval súlyt akar adni neki – az ilyesfajta igyekvés önmagában mindig szimpatikus. Nem is az a baj, hogy az előadásnak az a fő mondandója, hogy az Európai Unió egy kupleráj – hanem az, ahogyan a rendező ezt megfogalmazza. Egyrészt az ég adta világon semmivel nem támasztja alá ezt az igen sommás véleményt, így az egyetlen odavágott állítás marad – pedig lett volna három és fél óra az indoklásra. Másrészt Vidnyánszky olyannyira a néző szájába akarja rágni gondolatát, hogy ha történetesen csak idióták ülnek a nézőtéren, akkor is értse mindenki. Először is minden szereplőnek eltérő nemzetiséget ad. Aztán minden alkalommal elmondatja mindenkivel, hogy a kupleráj Brüsszelben van. A nevezett garniszállóban nemcsak, hogy Euróval fizetnek, de a színpad közepén még egy EU-zászlót is kifeszítenek. Majd ahogy telik az idő, egyre több és több szereplő mondja ki valamilyen – sosem hízelgő – kontextusban az „unió” szót. Végül pedig többször is belekezdenek az Örömóda gunyoros eléneklésébe.

Mészáros Tibor, Ráckevei Anna, Szűcs Nelli

Épp ugyanilyen igyekezettel nyomják le szegény néző torkán az előadás kettes számú, egyben utolsó közölnivalóját: hogy az Európai Uniót mindig a magyaroknak kell megmenteni. Túl azon, hogy ezt a – természetesen szuverén – rendezői véleményt a világtörténelem semmilyen eseménye nem támasztja alá, Vidnyánszky e téren sem ismer visszafogottságot. Bár a bordély portásáról korábban elmondják, hogy „valahonnan keletről” jött, franciás nevét pedig csak a tulaj ragasztotta rá, emellett folyton pálinkát vedel – ám ez nem elég ahhoz, hogy mindenki megértse, magyar emberről van szó. Így az őt (is) játszó Trill Zsolt egy ponton betyárruhába öltözik, kijelenti, hogy ő Pista Hajdúböszörményből, majd így mondja el a romlott EU megmentéséről szóló mondatot (más kérdés, hogy valójában nem ment meg semmit, csak behúzza a függönyt).

Trill Zsolt

Nem az a baj, ha Vidnyánszky a politikai színház felé fordul. A probléma sokkal inkább az, hogy ezzel párhuzamosan egykor monumentális képalkotó erejű, érzéki színháza mára odáig alacsonyodott, hogy mindössze egy legkevésbé sem eredeti díszletötlet (minden a feje tetején áll) és a klasszikus zenetörténet legpopulárisabb tételeinek túlontúl előtérbe tolt, harsány használata jelent minden elemelkedést a földhözragadtságtól.

Mészáros Tibor, Mercs János

Vidnyánszky egy korábbi interjúban azt mondta a csak szórakoztatni vágyó, a könnyed kikapcsolódást segítő előadások repertoáron tartásáról, hogy „ez az egysíkú gondolkodásmód züllesztette le a legtöbb magyar színház repertoárját. Ezt bizonyos értelemben kulturális bűnténynek tartom: hazudtunk magunknak, hazudtunk a nézőknek, és egyre mélyebbre süllyedtünk az igénytelen, szórakoztatóipari termelés mocsarába”. A Bolha a fülbe című debreceni előadást azonban mindössze a három és fél órára jutó két darab, színházi értelemben (is) megalapozatlan politikai állítás különbözteti meg ettől a hazug, igénytelen mocsártól. És az nem sok.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés