Avagy még egyszer arról, hogy mi a baj a Nemzeti igazgatóváltásával

Elérkezett az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház utolsó munkanapja: július 1-jén az új igazgató, Vidnyánszky Attila elfoglalja a Soroksári úti épület igazgatói irodáját. A jelenlegi társulat vasárnap délelőtt sajtótájékoztatóval búcsúzik el a szakmától, este pedig nagyszabású gálával a közönségtől. Mindkét fél hónapok óta tiltakozik, miközben sokan azt hangoztatják: nem történt semmi rendkívüli, csak lejárt az egyik igazgató öt évre szóló megbízatása; senki sem ígérte, hogy az igazgatói szék kihalásos alapon öröklődik, a tiltakozás pedig pusztán politikai alapú jajveszékelés. Rendben: hagyjuk a vezetőváltás körülményeit, a pályázat elbírálásának módját, a témában tett különféle nyilatkozatokat, és a vita kedvéért tegyük félre a politikával összefüggő érveket. Csakhogy így, pusztán „színházilag” nézve az eseményeket is visszavonhatatlan veszteségeket okoz mindaz, ami történt.

Udvaros Dorottya, Alföldi Róbert és Hevér Gábor a Nemzeti Színház öt évének utolsó előadásán – Fotó: MTI / Marjai János

Egy színház természetéből adódóan nem működhet ugyanúgy, mint egy gumigyár, mivel az itt „készülő” termék alapja a hús-vér, lélegző ember élete: itt semmi nincs előre elkészítve, az „alkalmazottak” minden nap saját magukból hozzák létre mindazt, amiért a néző fizet. Így természetesen fel sem merülhet az emberi faktor kizárása bármilyen képletből; a „termelés” folyamatos javulása itt egészen máshogy következhet be, mint a legtöbb munkahelyen. Egyszerűbben fogalmazva: egy kőszínház színvonalának növekedését elsősorban egy társulat folyamatos szimbiózisa teheti lehetővé. Ha a világ legjobb színészei és a világ legjobb színházigazgatója hirtelen összeáll egy társulattá, akkor sem jön létre az első napon a világ legjobb színháza. Ahhoz ugyanis a színészeknek különféle helyzetek révén össze kell csiszolódniuk (a színészt nem csak saját tudása teszi naggyá, de a többiekre való reagálás is); a repertoár fokozatos (át)alakításával meg kell találni és be kell hozni a megfelelő közönséget (ha nem talál értő és kíváncsi befogadókra, a legjobb előadás is megbukik). És ami talán a legfontosabb: az igazgatónak folyamatosan építenie kell a társulatot. A legjobb színészeket kondícióban tartani, újszerű kihívásokkal megtalálni; a fiataloknak úgy adni szerepeket, hogy az évről évre, munkáról munkára továbbfejlessze a tudásukat; úgy hívni rendezőket és új színészeket, hogy az fontos impulzust jelentsen a társulat tagjainak.

Vásárlók állnak sorban a hóesésben a Nemzeti Színház Andrássy úti jegyirodája előtt, Budapesten 2013. január 28-án – Fotó: MTI / Kallos Bea

Mindezt pedig egész egyszerűen nem lehet gyorsan csinálni: mivel mind a színészben, mind a nézőben történő változások nem egyebek, mint emberek személyiségének formálódása, lehetetlen eredményt elérni, ha nem állnak rendelkezésre hosszú évek. (Pláne, hogy egy pesti színész egy évben mindössze nagyjából három-négy szerepet játszik el, és egy vidéki is maximum ötöt-hatot: nincs mód a gyorsabb fejlesztésre, mint a sportban a még több edzésre.) Ha pedig egy kívülről-felülről vezérelt igazgatóváltás történik, még a legbékésebb körülmények közt is törvényszerűen és érthetően lecserélődik egy társulat jelentős része. Az új igazgató – hiszen ezért pályázott – saját, az előző vezetőétől nyilván eltérő elképzeléseit szeretné megvalósítani, s mást lát egy-egy színészben, mint amit addig láttak benne; a régi és új színészek összecsiszolódása pedig szintén eltart egy darabig. Vagyis ilyenkor félig-meddig felépült vár egyes falai ledőlnek, a dőlés megingatja az alapokat is, és lehet jó pár évvel korábbról – ha nem rögtön nulláról – kezdeni újra az építkezést.

Alföldi Róbert és Söptei Andrea az Angyalok Amerikában című előadásban – Fotó: MTI / Mohai Balázs

Mindezt nagyon egyszerű példákkal is alá lehet támasztani. Elég csak megnézni az ország legendás, legelismertebb színházainak történetét: ezeknek – persze a tehetségek találkozásán kívül – az a nagyon egyszerű titka, hogy évtizedekig nem szólnak bele kívülről a gondosan megtervezett – nincs rá jobb szó: – építkezésbe. Mi történt a máig emlegetett és talán azóta is felülmúlhatatlan kaposvári „aranykorban”? Zsámbéki Gábor (kezdetben Komor Istvánnal) 1971-től 1978-ig vezette a színházat, majd távozása után is az addigi főrendező, Babarczy László folytatatta a munkát folyamatosan, csaknem harminc éven keresztül. Miért áll olyan szilárd alapokon a Katona József Színház szinte megkérdőjelezhetetlen csúcsminősége? Egyebek mellett azért, mert a színházat létrejöttétől, 1982-től Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette, 1989-től több mint húsz éven át Zsámbéki Gábor, majd 2011-ben is az addigi főrendező, Máté Gábor vette át az irányítást. Így a váltások nem jelentenek egyet a drasztikus társulatváltozással és az alapokhoz való visszatéréssel, mert a szándék ugyanaz marad. Vagy egy másik példa: Csizmadia Tibor 2001-től tíz éven keresztül vezette az egri Gárdonyi Géza Színházat. Hat-hét év tudatos és koncentrált társulatépítés kellett ahhoz, hogy a színházi szakma a legkiemeltebb figyelemmel – és különféle díjakkal – ismerje el: jó színház jött létre.

Egyszer élünk, avagy a tenger azontűl tűnik semmiségbe – Fotó: Gordon Eszter

A háromból kettőt azóta már szétvert a politika: falak a földön, a felvert port szétfújta a szél az országban. A Nemzeti Színház alig is állhat be melléjük a sorba: rekordidő alatt, az építkezésnek relatíve még az elején rengették meg alatta a földet, hogy az utórengések után is a helyükön maradt téglákat jól vagy rosszul, de mindenképpen valami egészen máshoz malterozzák hozzá. Aminek öt évvel ezelőtt letették az alapjait, és amiről ilyen-olyan hibái ellenére is látszott már most, hogy rendkívül figyelemre méltó lesz, ha elkészül – már nem épülhet meg soha.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés