Janne Teller: Semmi (Budapest Bábszínház)
Janne Teller egzisztencialista mesterműve alighanem az elmúlt évek legfontosabb kamaszokról szóló (kis)regénye (itt írtunk róla). A Semmi attól a kilométerkőtől indul, amelyhez minden tizenéves eljut egyszer: ez az a pont, amikor az emberben először merül fel, hogy az életben semminek sincs semmi értelme, mert úgyis hamar véget ér; vagy meghal, vagy nem éri meg a befektetett erőt, vagy önmagáért való, vagy egyszerűen nem olyasmi, amiért érdemes lenne leélni nyolcvan évet. És amikor az egyik gyerek, Pierre-Anthon kivonul a társadalomból, vagyis az osztályteremből, hogy egy szilvafáról hirdesse újonnan meglelt igéjét a többieknek, azok elkezdik összehordani a Fontos Dolgok Halmát, ezzel próbálva bizonyítani, hogy igenis vannak dolgok az életben, amiknek van értelme. Aztán a versenybicikli meg a zöld szandál után egyre komolyabb dolgokat (és nem csak tárgyakat) kell beszolgáltatniuk – csupa olyasmit, ami nélkül már nem ugyanazok többé, mint azelőtt.
Teszarek Csaba, Spiegl Anna, Mórocz Adrienn, Pethő Gergő, Pallai Mara – Fotók: Éder Vera
A hihetetlenül súlyos, mégis humoros, remek nyelvezetben megírt történet tökéletesen illik az idei évadával roppant szimpatikusan megújulni látszó Budapest Bábszínház repertoárjába – és a belőle készült, vegyesen bábos és élő szereplős, tizenhárom éves kortól ajánlott előadás több, mint nagyon jó: kiváló és példaszerű. Már Gimesi Dóra regényátirata sem csak zökkenőmentes dramatizálása és következetessége miatt pazar, de telis-tele van pontosan végiggondolt, a történetet, a motivációkat, a jellemeket továbbépítő vagy értelmező megoldásokkal. A még csak egyetemista Hoffer Károly rendezése pedig szó szerint lenyűgöző: gyakorlatilag minden mozdulatnak, minden színpadi rezdülésnek jelentése van, pontosan átgondolt minden részlet – úgy a legapróbb (mint egy mikrofonállvány odébb mozdítása), mint a látványosabb (mint a Quimby zene és -szövegek használata). Nincs egy másodperc üresjárat sem, csak abszolút összehangoltság.
Mórocz Adrienn
És az előadás hemzseg a nem csak ötletes, de mély jelentést hordozó megoldásoktól: már annak is szép többlettartalma van, hogy ugyanaz a színész játssza az egyik gyerek anyukáját, mint egy fontos szerepet betöltő kutyát. De a legjobb mégis egy elegáns és finom jelzés arról, mi is a történet lényege, mondandója: a bábokat mozgató színészek ugyanis az igazán komoly „fontos dolgukkal” együtt a karakterüket jelképező bábot is a halomra teszik – mert amit odadobtak, az valójában nem csak egy dán zászló vagy egy feszület, hanem a saját identitásuk.
Bár a rendező által tervezett, a szépség és az extravagancia közös halmazából kifaragott bábok is rendkívül megnyerőek, azért mégis az őket megelevenítő színészek játéka viszi a prímet. A narrátor szerepét is adó Spiegl Anna szerény visszahúzódásával párosuló sajátos bölcsessége épp olyan emlékezetes, mint egy-egy különösen hiteles és érzékeny hangulati váltása. A legnagyobb áldozatot hozó, és ebbe kicsit bele is őrülő Sofie-t játszó Mórocz Adrienn egy szívet csavaró sikolyba tudja sűríteni átváltozását, s ugyanabból a magból növeszti ki az ép lány gyerekességét, mint a sérült megtörtségét. Pethő Gergő összetett és pontos jellemtanulmányt épít fel az osztály nagydarab menő srácának karakteréből; csak a Pierre-Anthont játszó Szolár Tibor nem tudja a sajátjává tenni a szerepe hangját, s az megmarad versmondás-szerűnek.
Spiegl Anna
Kamaszokról, de korántsem csak kamaszoknak szóló előadás a Semmi: lehet, hogy kamaszkorban szembesül az ember először a benne felvetett kínzó kérdésekkel, de azok olyan erőteljesek, hogy színházban kívánni sem lehetne jobb alapkonfliktust. Egyébként is: a Bábszínház előadása jobb, mint az évad felnőtt- és gyerekelőadásainak legnagyobb része – miért maradna meg csakis a tinédzserek privilégiumának?
Fent: Pethő Gergő, Teszarek Csaba, Tatai Zsolt, Ács Norbert. Lent: Mórocz Adrienn, Pallai Mara, Spiegl Anna
Kereső
Olvasóim
