Martin McDonagh: Vaknyugat (A Kulturbrigád és az Átrium Film-Színház előadása)
A világ egyik legnépszerűbb, méltán ünnepelt kortárs drámaírója, az ír Martin McDonagh véletlenül sem mondott olyasmit, hogy a világunkba olyan mélyen ette bele magát az őrületes gyűlölködés, hogy már nincs is olyan része, amelyet ne járna át az utálat feketesége. Nem mondott semmi olyat, hogy talán már esély sincsen meglelni és felemelni az emberekben az emberit, pedig e nélkül a túlélésre sincs esély. Ő csak írt egy drámát egy testvérpárról, akik a másik chipsének lenyúlásától a saját apjuk agyonlövéséig terjedő skála minden rosszindulatát élvezettel veszik elő, s akik már csak egy sajátos gyűlöletszóláncban kommunikálnak egymással; meg egy hitetlen papról, aki élete egyetlen céljának tartja, hogy ha mást nem is tud elérni a világban, legalább ezt a két embert kibékíti. Valahol, végül is, el kell kezdeni.
Alföldi Róbert és Ficza István – Fotók: Pataki Mihály
Gothár Péter másodszor (vagyis két és feledszer) rendezte meg a Vaknyugatot, ezúttal a negyvenes főszereplők helyett két nemrég végzett színésszel, Ficza Istvánnal és Rétfalvi Tamással – mintha azt akarná mondani ezzel, már nem is kell különösebb múlt vagy tapasztalat ahhoz, hogy az ember belezápuljon az életbe. Gothár a legnagyobb hangsúlyt az ismerősség-érzésre helyezte: a világon mindenütt – így az összes magyar faluban is – ismerős szobadíszletben, jellegtelenül turkálós ruhákban zajlik a játék. Amely leginkább Alföldi Róbert papja körül forog: az ő melankóliája, csendesen kétségbeesett tűnődése ad súlyt az előadásnak, ez teszi mögé a gondolatot: lehet, érdemes egyáltalán így élni? Ficza és Rétfalvi is irgalmatlan lendülettel, teljes átéléssel vetik bele magukat McDonagh és a fordító Varró Dániel roncsolt, egyszerre súlyos és halálosan vicces soraiba. Mészáros Piroska az életét már tizenhét évesen egy lecsúszott, keserű vénember módjára élő Kicsilány szerepében nem tudja átadni a figura sorstragédiáját, viszont szerelmi szomorúságát hitelesen játssza el.
Ficza István, Mészáros Piroska, Rétfalvi Tamás
McDonagh még semlegesnek, eldöntetlennek írta meg a dráma végkifejletét – mégis, az Átrium előadása valahogy nem túl sok reményt hagy meg a nézőnek. De erről aligha a művészek tehetnek.
Kereső
Olvasóim
