Egyfelvonás

Több órás sorban állások, szabadságra kiiratkozó fanatikusok, másodpercek alatt csütörtököt mondó szerverek, egyik kezükkel a frissítés-gombot nyomogató, a másikkal hajukat tépő elkeseredettek, na meg a pofátlan jegyüzérek, akik harmincötezer forintért kínálnak jegyet egy-egy népszerűbb előadásra – ez volt az áprilisra, a Nemzeti Színházba szóló jegyek elkapkodásának fél órája. De miért?

Soha nem szerettem a nekrológokat: mindig azt gondoltam, ha az illető elhunyt tényleg hatalmas művész volt, miért nem lehetett ezt még életében megírni róla? Miért nem elég a halálnál kisebb és túlélhetőbb apropó ahhoz, hogy elismerjük a nagyságot? Ugyanez a helyzet az igazgatóváltás és az öt év alatt remekül összeforrt társulat felének távozása előtt álló Nemzeti Színházzal is.

A Nemzetiben az utóbbi években mindig száz százalék körüli volt a nézőszám, nemigen lehetett foghíjas nézőtereket látni hét és tíz óra között a Soroksári úton – de azért jegyet venni egy-egy előadásra sosem volt igazán nagy kihívás. De most a katasztrófa hírére mindenki összegyűlt, és minden felborult: aki még sosem volt a Nemzetiben, gyorsan jegyet vesz annyi előadásra, amennyire csak lehet, aki pedig eddig is járt a színházba, megszerette az irányvonalat, és megnézné, hová jutott mostanra a már tavaly is érdekes társulat, de nincs idegzete vagy lehetősége három órát állni a napfelkelte simogatásában a jegypénztár zárt ajtaja előtt, most lemarad az évad bemutatóinak feléről.

És ezt persze lehet örömmel is nézni: végre nem csak az Operett és a Madách Színház legnépszerűbb show-ira kapkodják el a jegyet – egy jó társulat izgalmas előadásaira kíváncsiak ennyien. De hol volt eddig ez a rengeteg ember? Hol voltak, amikor a szakma egyöntetűen az utóbbi évek, talán évtizedek legfontosabb előadásának nevezte az Egyszer élünk…-et? Hol voltak, amikor a színház annyi szakmai díjat nyert el, hogy egyszerűbb lenne felsorolni, hogy melyikkel nem tüntették ki? Hol voltak az elmúlt öt hónapban, amióta meg lehet nézni az Angyalok Amerikában rendkívül erős előadását? Hol voltak, amikor akár egy hónapon belül lehetett megnézni a három nagy nemzeti drámánk három formailag és gondolatilag is érdekesen értelmezett interpretációját?

Miért kell a bulvármédia és a pánikhangulat ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet az értékekre? Ha valakit érdekel egy előadás, miért nem megy el rá csak úgy, valamelyik hétköznap, két kattintásos jegyvásárlás után? Vagy ha amúgy nem érdekelné, akkor minek megnézni csak azért, mert közeleg a vihar? És mibe kéne beletenyerelnie a politikának, hogy más – mondjuk, független – színházak sokszor legalább ugyanilyen jó előadásaira is ugyanekkora legyen a nézői érdeklődés?