Egyfelvonás

Agota Kristof: A nagy füzet (A Forte Társulat és a Szkéné Színház előadása)

Mit tesz az emberrel az embertelenség? Sokan feszegették már a kérdést, de olyan megrázó és egyúttal mégis gyönyörűen végigvezetett választ, mint amilyen az Agota Kristof világhírű trilógiájának első része alapján dolgozó Forte Társulaté, nagyon kevesen tudnak megfogalmazni. Egy ikerpár a második világháború és egyúttal a gyerekből felnőtté válásuk éveit az isten háta mögött, egy mizantróp és világgyűlölő nagymamánál tölti. Szűkebb és tágabb környezetük is kifordult magából: a nagymama verései, a szomszéd lány perverz debilitása, a háborús kegyetlenségek között szocializálódva lelkük üres lapjára, e nagy füzet oldalaira a megszokotthoz képest egészen más ábrák kerülnek. Más értékek és más erkölcsök, a fontosról és a nem fontosról, a jóról és a rosszról alkotott, sajátos elképzelések.

Krisztik Csaba, Nagy Norbert, Andrássy Máté, Blaskó Borbála - Fotók: Dusa Gábor

Janne Teller: Semmi (Budapest Bábszínház)

Janne Teller egzisztencialista mesterműve alighanem az elmúlt évek legfontosabb kamaszokról szóló (kis)regénye (itt írtunk róla). A Semmi attól a kilométerkőtől indul, amelyhez minden tizenéves eljut egyszer: ez az a pont, amikor az emberben először merül fel, hogy az életben semminek sincs semmi értelme, mert úgyis hamar véget ér; vagy meghal, vagy nem éri meg a befektetett erőt, vagy önmagáért való, vagy egyszerűen nem olyasmi, amiért érdemes lenne leélni nyolcvan évet. És amikor az egyik gyerek, Pierre-Anthon kivonul a társadalomból, vagyis az osztályteremből, hogy egy szilvafáról hirdesse újonnan meglelt igéjét a többieknek, azok elkezdik összehordani a Fontos Dolgok Halmát, ezzel próbálva bizonyítani, hogy igenis vannak dolgok az életben, amiknek van értelme. Aztán a versenybicikli meg a zöld szandál után egyre komolyabb dolgokat (és nem csak tárgyakat) kell beszolgáltatniuk - csupa olyasmit, ami nélkül már nem ugyanazok többé, mint azelőtt.

Teszarek Csaba, Spiegl Anna, Mórocz Adrienn, Pethő Gergő, Pallai Mara - Fotók: Éder Vera

Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Jövedelmező állás (a TÁP Színház előadása a Trafóban)

Alig is létezik annál jobb kombináció a színházban, mint amikor bár egy komoly társadalmi problémával való szembenézés van műsoron, a forma miatt mégis könnyesre neveti magát a néző. Mint a TÁP Színház erősen aktualizált, rekeszizomlázat okozó Osztrovszkij-átiratában a korrupció mély társadalmi beágyazottságáról, a tisztességesség életképtelenségéről és arról, hogy mindez hová vezet.

Gera Marina és Gergely Katalin - Fotók: TÁP Színház / Vermes Katalin

Meanwhile in Kansas (A -011- Alkotócsoport előadása a Bárkában)

Totális félreértés és érthetetlen hiba minden lehetséges helyen hirdetni, hogy a Meanwhile in Kansast csak 18 éven felüliek nézhetik meg. Hiszen az előadás nemcsak a kamaszok jellemző problémájáról, a drogfogyasztásról szól, de a nyelvezete és a formavilága is kivételesen alkalmassá teszi arra, hogy a lehető leghatékonyabban szólítsa meg ezt a korosztályt (is). A -011- Alkotócsoport és Radnai Márk rendező posztdramatikus előadásának látványos összművészeti kavalkádja magával ránt, mint egy örvény: nemcsak a szavak, hanem egy őrült trip mond el mindent, amit el kell.

Pálos Hanna és Bakonyi Alexa - Fotók: -011- Alkotócsoport / Trokán Nóra

Csehov: Sirály (Nemzeti Színház)

Tenki Réka, akire minden rendező Nyina, a bájos, de bukásra kódolt színésznő szerepét osztotta volna, olyan csodálatosan játssza el az életét gyászoló, huszonévesen már vagy hatvan évnyi bánattól görnyedő Mását, hogy akár már miatta megérné megnézni Alföldi Róbert Sirály-rendezését a Nemzetiben. Amikor az előadás legelején először ránéz titkolt szerelmére, Trepljovra, majd röviddel utána Nyinára, akibe viszont Trepljov szerelmes - mert ebben a drámában az a tragédia, hogy senki nem azt akarja szeretni, akit jó lenne szeretnie -, abban a két pillantásban benne van egy egészen pontosan megrajzolt jellem: a nőé, aki annyira mélyen szeret egy férfit, és közben annyira nem szereti saját magát, hogy vetélytársára nem is haraggal, hanem csodálattal tekint, mert csakis a férfi szeretetét, s így magát a férfit látja benne.

Tenki Réka, Fehér Tibor - Fotók: Znamenák István

Székely Csaba: Bányavakság (Szkéné Színház)

Hihetetlenül és példátlanul bátor szöveg Székely Csaba drámatrilógiájának középső darabja, a hamis és képmutató Erdély-romantikáról szóló Bányavirág folytatása, a Bányavakság: a trianoni sérelmekkel táplált gyűlölködésről, a román-magyar viszony számítóan képlékeny mivoltáról és a legkisstílűbb, már-már röhejes politikusbűnözésről nagyon régen nem mutattak be ennyire konkrét, gyomorba vágó és józanul elfogulatlan előadást. Amely ugyanakkor pokolian vicces is: Székely Csaba szövege mind a fokozatosan feltáruló családi titkok durvaságában, mind a problémafelvetés erejében és az egyes szereplők tetteinek súlyában, mind pedig a poénok számában kétszeresen túlteljesítette a szintén rendkívül erős és humoros Bányavirágot. (Ez a precíz és hihetetlenül technikásan felépített, ám végeredményben azért mégis egyéni szöveg egyetlen gyengesége: Székely néhol engedett a csak önmagukért való kabaréjelenetek csábításának.)

Bozó Andrea, Széles László - Fotók: Róde Gábor

A Dohány utcai seriff (A Kaposvári Egyetem és a FÜGE bemutatója)

Elvették tőlünk a félrenézés, a figyelem bármiféle megosztása, a külvilágban való menedékkeresés lehetőségét. Az előadás teljes, barlangi sötétben játszódik, így nem láthatjuk a színházat, amit létrehoztak - és ennél talán nem is létezik színházibb gesztus. Arról nem is beszélve, hogy milyen kegyetlen pontossággal számították ki azt a hatást, amit ilyen körülmények között okoz Kovács Márton hol lírai, hol harsányságával bántó, hol szinte csak a tudatalattira ható, zörejekből épülő zenéje, meg a remek dramaturgiával összeállított, a sárga csillagos kabátoktól a bevagonírozásokon és a haláltáborok borzalmain át a felszabadulásig és a megváltást nem hordozó hazatérésig mindenről mesélő holokauszt-visszaemlékezések puszta hallgatása, a szokottnál is érzékenyebb fülekbe égetése.

Kovács Márton - [Forrás]

Tasnádi István: Tapasztalt asszony (Szabadkai Népszínház Magyar Társulat)

A színlap öndefiníciójánál, miszerint "gender revü", nehéz lenne jobban körülírni, hogy micsoda is a Tasnádi István által írt és Szabadkán megrendezett előadás. Revü, mert nem egy stílusban, nem egy műfajban, nem egy történetet beszél el, hanem az abszurdtól a dokumentumszínházig mutat meg jeleneteket - a gender, a társadalmi nemek témájában. A hol kurrens társadalmi kérdésekről (mint a kórházi/otthon szülés vagy az erőltetett nemzetszaporulat), hol banális helyzetekről (lánybúcsúról, tejfakasztó buliról), hol fiktív vagy valós életvezetési praktikák ismertetéséről, hol pedig női sorstörténetekről szóló jelenetek végül nem feminista, nem is anti-hímsoviniszta hangszínt kapnak, legfeljebb sztereotípia-elleneset: emancipacifistát.

G. Erdélyi Hermina, Pesitz Mónika, Pálfi Ervin - Fotók: Szabadkai Népszínház / Kovács Attila

174/B - Az igazság szolgái (A PanoDráma bemutatója a Trafóban)

Ki a bűnös: aki provokál, vagy aki felül a provokációnak? Indokolt-e az erőszak, ha egy vélt vagy valós veszély elhárítását célozza? Ha egy csoport korábban megtámadott egy másik csoportot, akkor utóbbi csoport máskor és máshol jogosan érzi szükségét az önvédelemnek az előbbivel szemben? Már-már görög drámába illő kérdésfelvetések ezek, pedig a legkonkrétabb valóság szülte őket: 2009-ben, nem sokkal a tatárszentgyörgyi cigánygyilkosságok után a Magyar Gárda kivonult Sajóbábonyba, ahol romák egy csoportja szétverte az egyik gárdistacsalád autóját. Az ellenük indított tárgyaláson az ügyész arra a törvényre hivatkozott, amelyet elvileg a romák védelmében hoztak: hogy ha a bűnt egy adott etnikai csoporthoz való tartozás miatt követik el valaki ellen, azt súlyosabban kell büntetni. A vád szerint a romák követtek el rasszista bűntettet a magyarok ellen (hogy a roma akkor nem magyar-e, az is érdekes kérdés).

Szamosi Zsófia, Ördög Tamás, Urbanotvits Krisztna - Fotók: MTI / Kallos Bea

A harmadik hullám (Ron Jones tanulmánya és Todd Strasser regénye alapján írta Tasnádi István) - Bárka Színház

Ugyan a magyar színházakban egyre többen beszélnek a diktatúrákról, a legrémisztőbb és leghatásosabb figyelmeztetés eddig a Bárka Színház új ifjúsági előadásáé. Tasnádi István ugyanis egy zseniális megoldással a másik oldalról is megmutatta a viszonylag ismert történetet, hogy - ellentétben a legtöbbekkel - ne csak annyit mondjon el, miért rossz autokratikus rendszerben élni, és ne is csak annyit (mint a sztori "eredetije"), hogy nagyon könnyű bárkit manipulálni, de felhívja a figyelmet arra a dermesztő gondolatra is, hogy az ember természeténél fogva talán igényli, hogy egy erős, diktatórikus és rátermett vezető döntsön helyette, még akkor is, ha racionálisan átgondolva a dolgot elvileg tisztában is lenne ennek veszélyeivel. A dráma remek, sebészi pontosságú és halálosan logikus jeleneteit nézve az ember rájön: Tasnádinak alighanem igaza van.

Fotó: Bárka Színház