Egyfelvonás

Csehov: Sirály (Nemzeti Színház)

Tenki Réka, akire minden rendező Nyina, a bájos, de bukásra kódolt színésznő szerepét osztotta volna, olyan csodálatosan játssza el az életét gyászoló, huszonévesen már vagy hatvan évnyi bánattól görnyedő Mását, hogy akár már miatta megérné megnézni Alföldi Róbert Sirály-rendezését a Nemzetiben. Amikor az előadás legelején először ránéz titkolt szerelmére, Trepljovra, majd röviddel utána Nyinára, akibe viszont Trepljov szerelmes - mert ebben a drámában az a tragédia, hogy senki nem azt akarja szeretni, akit jó lenne szeretnie -, abban a két pillantásban benne van egy egészen pontosan megrajzolt jellem: a nőé, aki annyira mélyen szeret egy férfit, és közben annyira nem szereti saját magát, hogy vetélytársára nem is haraggal, hanem csodálattal tekint, mert csakis a férfi szeretetét, s így magát a férfit látja benne.

Tenki Réka, Fehér Tibor - Fotók: Znamenák István

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Megnyerte egyik legfőbb kultúrpolitikai csatáját a Fidesz-kormány: a következő évadtól nem Alföldi Róbert vezeti a Nemzeti Színházat, hanem a debreceni Csokonai Színház jelenlegi igazgatója, Vidnyánszky Attila. A jelentkezőket véleményező bizottság - Vidnyánszky Attila pályázatáról a Vidnyánszky Attila által vezetett Színházművészeti Bizottság értékelése alapján is döntöttek - arra jutott, hogy "más tehetséges jelölteknek is lehetőséget kell adni". Az Alföldi "radikális", "kísérleti", "alternatív" színháza ellen ágáló jobboldal paradigmaváltást remél: klasszikus darabok klasszikus feldolgozásait, érthetően, tisztán, világosan, formai egyénieskedés nélkül. De vajon remélhetnek-e ilyesmit pont Vidnyánszkytól?

Martinovics Dorina véletlenül csöppent bele az egészbe: ő volt a lány a Pannon GSM-reklámban, de leginkább a Kertészeti Egyetem rossz élményeinek köszönheti, hogy főszerepet kapott a Társas játék című sorozatban, most pedig címszerepet játszik a Nemzeti Színházban. Imádja, ha le van terhelve, eleinte félt a gimnazistáktól, szerinte egyre jobbak a magyar sorozatok és botorság lenne lerombolni mindazt, amit a Nemzetiben Alföldinek sikerült felépítenie. De mitől kap ínhüvelygyulladást egy fél színház? Interjú.

Fotók: Pályi Zsófi

Tony Kushner: Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház)

A Pulitzer-díjas Tony Kushner két egész estés drámáját játssza el a Nemzeti Színház Angyalok Amerikában címen - egy vérbeli nemzetiszínházas előadásban. Mert mintha mindennek, ami az utóbbi években a Nemzeti falai közé került volna, átrendeződnének a hangsúlyai, hogy minden darab ugyanazt a soha eleget nem ismételhető gondolatot harsogja: fejezzük be a hazudozást és az önbecsapást. (Lásd még: Három nővér, Egyszer élünk…, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, és a sor még folytatható.)

Alföldi Róbert - Fotó: Kísérleti Adás / Garamvári Gábor

Sztereotip vidéki kisbüfé, a fridzsideren kék filctollal írott feliratok (COCA: 350 Ft, KOMMERSZ, KRÉM LIKÖR: 200 Ft), mindenki suttog, a kamion túloldalán verekedés és üvöltözés hangjai, néha valakit a hullámpala-falhoz csapnak, veszekedés, indulatok.

Itt ülök Pellérden, egy ipari csarnokban, ahol a Nemzeti Színház éppen a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadást próbálja az esti POSZT-os bemutatóra, a műszak tagjai meg az épp nem játszó színészek olyan halkan mozognak, mint a macskák, nehogy megzavarják a próbát. De minden próbálkozásuk hiábavaló, mert itt fekszik Hollósi Frigyes bulldogja is, Béla (a nyakörvén felirat: IZOMAGYÚ. A másik oldalon: KILLER), és olyan hangosan liheg, hogy nyugodtan dobolhatnánk is mellette, az se hallatszana.

Mondjuk ha rajtam ennyi izom lenne, engem se érdekelnének a szabályok.

Csehov: Három nővér (Nemzeti Színház)

Másodszor néztem meg a Nemzeti Színház és Andrei Şerban Három nővérét a POSZT-on, bár hosszú hezitálás után ültem be rá, mert már Pesten sem tetszett az előadás. Viszont az igen gyenge Péterfy Bori helyére, Irina szerepébe az általában remek Ónodi Eszter került, plusz reménykedtem, hogy most meglátom Şerban rendezésében, amit először nem: hogy mi az a koncepció, mi az a gondolati szál, ami összefűzi a rengeteg parodisztikus, abszurd ötletet, minden mondat kiforgatását, a túlzásokra épülő poénokat; mi az, amitől a sajátos forma szervesül Csehov művével. De nem láttam meg.

Fotók: Nemzeti Színház

Akármennyire is érvényesen beszél az előadás önmagunk becsapásáról („visszamegyünk Moszkvába”, „a feleségem szeret engem”, „kétszáz év múlva minden szép lesz”, stb), akármennyire is bemutatja, hogy Csehov szomorú látlelete mennyire érvényes még ma is, mégis úgy érzem, hogy ez a Három nővér kevés. Kevés, mert legyenek bár a fenti gondolatok mégoly fontosak, mégis jól jönne, ha a karakterek egyesével is fel lennének építve – ezzel szemben itt tulajdonképpen csak arc és ruha alapján lehet elkülöníteni egymástól a három főszereplőnőt –; ha a nagyon is uralkodó formavilág nem kívülről telepedne rá a drámára túlrajzolt illusztrációként, hanem mélyről, belülről támasztaná alá azt, ha olyan dolgokra világítana rá, amelyek érezhetővé tételére a szöveg nem elegendő. Ráadásul még ha a forma – a függönyön tornászó Másával, a hatalmas ruhahalommal a második felvonás elején, a Mickey-egér Bobikkal és egyebekkel – le is nyűgözné a nézőt, akkor is csalódnia kell, mert ez sem eléggé konzekvens: a darabvégi tragédiák hirtelen komolyak és konvencionálisak lesznek – és persze nem elég mélyek, hiszen egyáltalán nincs megágyazva nekik. Şerban Három nővére a POSZT leggyengébb láncszeme.

Röviddel azután, hogy tegnap arról az általános prüdériáról írtam, ami most éppen a Nemzeti Színházat és közvetve a perverz, bűnös Madách Imrét találta meg magának, elővettem a ma megjelenő Magyar Narancsot, és elsőként a Nemzeti Színház hirdetésén akadt meg a szemem. Bár feltételezem, hogy már jóval a mostani nevetséges botrány előtt elkészült – így vagy úgy, önmagában ez a tökéletes válasz a római szín orgiáján az orgiát, az orgián pedig a(z imitált) szexet számon kérő tömegeknek:

Ha jogos igény, hogy a Tragédiából húzzuk ki a pornográf elhajlásokat, hogy a színpadi erotikát hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, akkor az is ugyanolyan jogos elvárás, hogy takaros fürdőgatyácskát adjunk a Dávid-szoborra. Ha már az erkölcstelen Michelangelo nem csak, hogy elhelyezett egy hatalmas márványpéniszt az emberalak ártatlan ágyékán, de aztán még fogta is szemérmetlen alkotását, és kitette Firenze főterére, a gyanútlan kisgyerekek elé. Pöcsöstül.

(Egyébként Az ember tragédiájának falanszter-színében szobafogságra is ítélik a jeles talján művészt. Igaz, nem közvetlenül a fent tárgyalt közszeméremsértése miatt – pedig azért is megérdemelte volna.)

Tény, hogy amikor Alföldi Róbert egy provokációnak is ostoba „újságírói” kérdésre válaszolva Az ember tragédiájának római színében láthatóhoz hasonló orális szexet kívánt a kekeckedőnek, nem úgy cselekedett, ahogy a Nemzeti Színház igazgatójának cselekednie kellett volna. De az is tény, hogy nem mondott semmi rosszat.

Alföldi egy remek társulat vezetője, aki felelősséggel tartozik a teljes társulat munkájáért, már csak azért is, mert jó részüket ő hívta a Nemzeti Színházba. A színészek közül sokan nyilván nem tudnának és akarnának közösséget vállalni egy, valamilyen politikai alku révén az igazgatói székbe ültetett, esetleg dilettáns percemberrel, tehát a jelen igazgató lecserélése esetén munka nélkül maradnának, ahogy munka nélkül maradna a jövő évadra már kihirdetett előadások minden rendezője és közreműködője is. Márpedig Alföldi hónapok óta, sőt tulajdonképpen a választások óta pengeélen táncol, és ezzel tisztában is van. Tudja, hogy a cipőfűzője színébe is belekötnének, ha tudnának – tehát tudnia kéne, hogy ő, szemben több millió más állampolgárral, nem reagálhat úgy egy provokációra, ahogyan akar. Bármelyik, a sajtótájékoztatón megjelent újságíró bárhogy reagálhatott volna a félnáci, amatőr webes videócsatorna „szerkesztőjének” primitívségére – minden okuk meg is volt rá. Ahogy Alföldinek is – de az ő helyzetében (legyen bár ez a helyzet bármilyen igazságtalan) tudni kell visszatartani a frappáns válaszokat.

Még akkor is, ha Alföldi válasza csak frappáns volt, és nem sértő. Az igazgató ugyanis a közkeletű értelmezéssel szemben nem azt fogalmazta meg, hogy „te pedig kapd be”. Alföldi egy álszemérmes és álszent, képmutató, nem is csak prűd, de kártékonyan prűd, viszont az országban túlontúl sokakra jellemző világképet próbált helyre tenni. Eszerint a világkép szerint a szexualitás valami olyasmi, amit az embernek kutya kötelessége őrülten rejtegetni mindenki elől, és dzsihádot folytatni mindenki ellen, aki ezt nem teszi. E szerint a normális szex a férfi és női nemi szervek érintkezése, a szexuális élet összes többi összetevője afféle perverzió. E szerint a szexualitás nem lehet témája sem művészetnek, sem közbeszédnek, sem semminek, mert annak híre nem juthat ki a hálószoba falai közül. E szerint ha valamiért a kánon részét képezi egy olyan műalkotás, amelyben szerepel szex, az önmagában még nem nagyon nagy baj, de az adott mű adott részére nem szabad, nem illik és semmiképp sem kell rámutatni – mint a zsidók a Tóra olvasása közben, ha Isten nevéhez érnek: abbahagyják a hangos olvasást, és nem mondják ki az adott szót.

Szatory Dávid (Ádám) és Tenki Réka (Éva) az „orális jelenetben” – Fotó: Nemzeti Színház / Gordon Eszter

Alföldi mondata („önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”) nem káromkodás, hanem valódi jó kívánság, életminőség-javító tanács; szinte szó szerinti megismétlése annak, amit a hatvanas évek szexuális forradalma vagy Alfred Kinsey óta tízezerszer elmondtak már: ne félj a szexualitástól, ne bűnnek tartsd, ne szégyelld, hanem légy felszabadult, mert ez a boldogság elengedhetetlen kelléke. Lásd be, hogy a szex az életnek és így a művészetnek is része. Ne süsd le a szemed, ha szexről beszélnek, és – végeredményben – ne akard, hogy ha szexről van szó (mert Madách egyértelműen szexről írt Az ember tragédiájában),  mindenki más is lesüsse a szemét, csak mert a szex bűnös dolog. Tégy meg mindent a saját örömödért.

Őszintén, jó szívvel kívánok minden olvasómnak kellemes, orális szex közben szerzett élményeket, egész hátralevő életére!