A fiú, aki nem tudott hazudni

0 Komment
0 Reblog

Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában (Centrál Színház)

„Akkor mindenre képes vagyok?” – kérdezgeti a Centrál Színház előadásának utolsó, a választ persze már meg nem adó jelenetében az autizmussal élő, tizenöt éves Christophert játszó Kovács Krisztián. „Akkor mindenre képes vagyok?” Valami ilyesmiről szól A kutya különös esete az éjszakában: mi kell ahhoz, hogy valaki, aki hátrányból indul, elhiggye, hogy képes bármire – vagy legalábbis sok mindenre.

Kovács Krisztián - Fotó: Rick Zsófi

És a hátrány nem az Asperger-szindróma, noha Mark Haddon regényében és Simon Stephens dráma-átiratában Christopher, aki egy kutya megölése miatt kezd nyomozásba, és a bűnügy megoldása mellett saját életének rejtélyeibe fut bele, éppenséggel autista. A testi kontaktust nem tudja elviselni, nem tudja értelmezni az átvitt értelmű beszédet vagy az arckifejezéseket, és ragaszkodik a megszokásaihoz. Na meg képtelen hazudni, képtelen alakoskodni, megjátszani magát, a cél érdekében más színben feltüntetni a valóságot. Azaz képtelen arra, ami meghatározza a felnőtt emberek – szülők, politikusok és mindenki más – mindennapjait. És aki nem tud alkalmazkodni, azt kihasználják, azt átverik, azt lenézik – mint az autista Christophert. Vagy bármelyik gyereket, akit még nem tartanak elég érettnek saját élete megélésére; vagy bármelyik felnőttet, aki nem vevő az élet fárasztó játszmáira.

Scherer Péter, Kovács Krisztián - Fotó: Rick Zsófi

Az ő életük elevenedik meg az Asperger-szindróma metaforája által, Christopher első egyedül megtett nagy utazása révén pedig az, hogy el lehet érni a számunkra legfontosabb dolgokat az életben akkor is, ha nem tudunk vagy akarunk a nálunk hatalmasabbak szabályai szerint játszani. Persze a fiú kálváriája, életének felfordulása utáni célba érése is mélyen megindító, de A kutya különös esete az éjszakában elsősorban mégis épp ettől a metaforától felemelő és fontos előadás. Attól, hogy csak látszólag szól egy bizonyos szindrómával élő csoporthoz, valójában mindenkit megszólít, aki érezte már magát elveszve a többi ember között. Vagy mondhatni: mindenkit megszólít, és pont.

Pokorny Lia, Kovács Krisztián - Fotó: Rick Zsófi

Az előadás mindeközben primer szinten is kiváló mind az autizmussal élő fiú ábrázolásában, mind pedig a félúton egészen más irányt vevő kutyagyilkosság-nyomozás krimibe illően feszültségteli végigvezetésében. Puskás Tamás rendező minden részletre odafigyelő rendezése és a főszereplő Kovács Krisztián tökéletesen kidolgozott, totális átlényegülést sejtető játéka sallangmentesen gyönyörű rajzát adja a fiú saját szabályai szerint felépített világának, és mélyen emberi portréját az inkább különleges, mintsem különös kamasznak. A rendező és Kovács technikai megvalósítást tekintve is rendkívül pontosan építik fel a fiú szerepét, testtartással, mindig semleges hanghordozással, olyan következetes attribútum-használattal, mint az idegességében tekergetett zsineg, vagy olyan apróságukban megható gesztusokkal, mint Christopher saját, egyéni kifejezése arra, amit hétköznapi esetben leginkább szeretetnek hívnak: ilyenkor épp csak összeérinti tenyerét a másikkal.

Kovács Krisztián, Scherer Péter - Fotó: Rick Zsófi

De nem csak technikáról van szó: Kovács képes ezzel a már-már érzelemmentes játékkal is egészen pontosan megmutatni és átélhetővé tenni azokat a belső folyamatokat, amelyek kálváriaszerűvé teszik a fiú számára a nyomozást a kutya gyilkosa, majd az elvesztett anya után. És ott van mellette a kálvária lenyűgöző Madonnája, Szilágyi Csenge a fiúhoz közel álló, minden bájjal megkent tanárnő szerepében: elragadó, mélyből táplálkozó és mélyre nyúló alakítás a színésznőé.

Kovács Krisztián, Szilágyi Csenge - Fotó: Rick Zsófi

A nyomozás pedig Puskás keze alatt kiváló ritmusban zajlik, az izgalom egy percig sem hagy alább a könnyed és gördülékeny előadásban, amelynek könnyedségét látszólag ugyan szolgálja a rendező és Takács Lilla lapra szerelt, az esztétikából a stilizáltságért túl sokat feladó, két és fél dimenziós díszletének folyamatos tologatása-változása, ám a technika nyikorgó nehézkessége közel áll ahhoz, hogy rátelepedjen az előadásra. Puskás mestere a néző jó értelemben vett manipulálásának: olyan jó érzékkel váltogatja a megindító, megrázó, kedves, vicces vagy éppen cuki jeleneteket (egy élő kiskutya színpadra hozása szűk fél percnyi szereplés miatt kissé öncélúnak tűnik), hogy lehetetlen nem végig az előadással menni. Amiért persze sokat tesz a „hagyományos” felépítéssel szakító történet is, amely félút-tájt hirtelen éles kanyart vesz egy addig fel sem merült irányba, és amelynek egyik legnagyobb erénye, hogy az elsőtől az utolsó percig roppant életszerű tud maradni, mentesen minden túlzó hősiességtől, hihetetlen fordulattól, túl-szép-hogy-igaz-legyen motívumoktól.

Scherer Péter, Tequila, Kovács Krisztián - Fotó: Jókuti György

Kvázi-krimiként, az autizmusról szóló és azt bemutató meseként és az én-keresés mindenkire egyformán vonatkozó történeteként is remekül működik A kutya különös esete az éjszakában. Vagy máshogy fogalmazva: még akkor is nagyon jól működne, ha nem éreznénk közben azt, hogy ami Christopherrel történik a színpadon, az valójában nem is szól másról minden látszat ellenére, mint a mi saját életünkről.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés