Egyfelvonás

Jez Butterworth: Az ígéret földje (Centrál Színház)

Roppant szimpatikus a Centrál Színháztól, hogy évadról évadra, egy-két bemutatójával mer szakítani a (sokszor kifejezetten minőségi) bulvárral, bízva abban, hogy a nagyon népszerű és/vagy jó színészek elcsábítják a könnyedebb darabokhoz szokott nézőket akkor is, ha a színház éppen valami komolyabb, jelentősebb témával kíván foglalkozni. Így van ez a Rudolf Péterrel fémjelzett kortárs brit dráma, Az ígéret földje esetében is: Jez Butterworth darabja valami olyasmiről szólna, hogy a társadalom számkivetettségre ítéli azokat, akik nem hajlandók beállni a sorba, noha esetleg többet érnek, mint sokan a konformisták közül. És valami olyan posztcsehovi gondolatot képviselne, hogy mindeközben semmi vonzó nincs a társadalom normáiban, a fiatalok nem tudnak magukkal mit kezdeni, jó esetben legalább vágynak a kitörésre, rosszabb és általánosabb esetben már ennyi perspektíva sincs bennük.

Simon Kornél és Rudolf Péter – Fotók: Centrál Színház / Szilágyi Lenke

De mindez csak spekuláció, a Centrál Színházban látott megannyi lyuk kreatív, utólagos betömködése, mert Novák Eszter rendezéséből épp a lényeg, a történet magja, a „tanulság” vész el. Az erdőszéli lakókocsiban engedély nélkül éldegélő főhősnek, Johnny „Kakas” Byronnak (Rudolf Péter) nemigen vannak jó tulajdonságai: nem más ő, mint egy egocentrikus, hazudozó, felelőtlen, drogos hobó, akit teljesen jogosan vet ki a társadalom, és aki semmit nem tesz, amivel meggyőzne ennek igazságtalanságáról; a folyton nála bulizó kamaszokat is inkább megveti, mintsem hogy valami olyat adna nekik, amit más nem tud. A fiatalokon pedig nem látszik, hogy bármennyire is megviselné őket az értékvesztettség állapota: aki marad a koszfészekben, az jól elvan így, aki kitörne, annak tök mindegy, hogy tényleg elutazik-e vagy sem.

Ágoston Katalin, Harkányi Endre, Rudolf Péter

A hiperrealista díszletben, a hiperrealista játékmódban, a nagyon erős húzást igénylő, három órásnál is hosszabb, önismétlő, erőltetetten polgárpukkasztó darab előadása közben elvesznek a drámai csúcspontok egy-egy félórás, semmitmondó részeg tivornya között. Társadalmi igazságtalanságok és lesújtó korrajz nélkül pedig a történetben legfeljebb a Harkányi Endre által remekül megformált idős professzor figurája az érdekes, aki szándékosan választja a korábban általa is képviselt értékek végső megtagadását. Máskülönben ez az előadás csak egy ok nélküli lázadó hosszú-hosszú, céltalan agóniája.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!