Egyfelvonás

Klim: Anna Karenina (Bárka Színház)

Az Anna Kareninát még a legolvasottabbak is zömmel a színházi adaptációkból ismerik, manapság még inkább a musicales illetve filmes verzióból. Lev Tolsztoj regényét kevesen olvassák. Az 1873-77 között, a Háború és béke útán íródott regény nem könnyű olvasmány, hasonlóan az orosz író más műveihez. Befogadásához kell az a lassú, nyugodt, türelmes odaadás, amire az orosz, végtelenül hosszú napok, telek bőven adtak lehetőséget 140 éve. Manapság nemigen van meg ez a türelem, így marad az ismert cselekmény maga, a sztori befogadása a színházi előadásokból vagy filmből. Pedig ez a regénynek csak a váza.

Fotó: Kallos Bea/MTI

Az inspirációt egy valós esemény adta Tolsztojnak: egy asszony szerelmi bánatában vonat elé vetette magát. A hírre az író is oda ment, és látta a szétroncsolódott testet, aminek hatása alól nem tudott szabadulni. Ez adta a viszonylag szokványos, a megkopott házasságba berobbanó szerelem, házasságtörés és önvád történetét, amibe más, analóg családi szálakat is beleszőtt, de aminek lényegét nem a történet, hanem a mögötte húzódó jellemábrázolások, a mélyben zajló lelki folyamatok, az érzelmek belső csatái, a vívódások, az ok-okozat, a bűntudat, a döntések vizsgálata adta.

Fotó: Kallos Bea/MTI

Mindez általában a színpadon nem tud felszínre kerülni, de az ismert ukrán író, Vologyimir Klimenko, azaz Klim éppen ezt a mélyben zajló szövedéket találta izgalmasnak, ezt gondolta tovább, fejtette ki más szintekre emelve, de ugyanolyan aprólékosan, ízekig metszve húst, lelket, amikor feldolgozta Tolsztoj művét. Beemelte a mai kor tudatát és technikáit, tovább boncolja a tettek mozgatórugóit. Teszi mindezt ugyanazzal a mélyreható alapossággal, mint Tolsztoj. Az eredmény egy nézői türelmet próbára tevő, három és félórás előadás, amit a szintén ukrán rendező, Vlad Troickij állított a Bárka Színház színpadára. Nem is egy előadást, hanem mindjárt kettőt, egy színpadit és egy filmest, lévén a játéktér hatalmas panelekkel körülhatárolt, amelyek a fények játékától függően áttetszők vagy zártak, és egyben filmvásznakként is szolgálnak. Az éppen nem játszó színészek felváltva dolgoznak két kamerával, kimerevítenek, szaggatottan vagy folyamatosan vetítik nem egészen csak azt, ami történik, hanem főként a szereplők arcát. A hatalmasra nagyított portrékon minden érzelmi rezdülés látszik, így sokszorosan kapjuk képben és verbálisan, kicsiben és nagyban az érzelmek teljes skáláját. Emellett zenészek (Szakál Tamás, Pagonyi András) élőben játszanak a színpadon, közéjük szintén beülnek a színészek játszani, úgyhogy egy minden érzékeszervre ható komplex élményt kapunk. Klim és Troickij Anna Kareninából archetípust teremt, mítoszt: a női lélek bonyolultságának és a szerelem mindent elsöprő, néha eltipró erejének, akár a tragédiát is vállaló heroikus mítoszát.

A manapság gyakori stilizálás uralja a színpadképet (Vlad Troickij nagyszerű munkája), modern miliő, modern ruhák (Bánki Róza), és modern játékstílus közé besurran a XIX. századi világ is a maga mérhetetlen szóbőségével, a mainál lassabban csorgó eseményekkel.

Fotó: Kallos Bea/MTI

Vlad Troickij rendezése tökéletes egységet teremt a két irodalmi mű és a különböző művészeti formák között, kibont minden karaktert, átláthatóvá teszi a bonyolult családi kapcsolatokat, jól használja a mai technikákat, kiválóan ért a jellem- és lélekábrázoláshoz, amiben nagyszerű partnerekre talál a társulatban. Ugyanakkor magát nem meghazudtolva kilép az alapmű realizmusából és egészen a szürreálisig feszíti az előadást, jól megrángatva ezzel a nézőket. Nem engedi őket belesüppedni a mélabús hangulatba, felvillantja még az abszurd humort is, ezzel is időtlenné téve az alaptörténetet.

A társulat egésze jól veszi az akadályokat, egyszerre színpadi és filmes a játékuk, ügyelnek az arcukra, tudják, hogy a legapróbb rándulásuk is kinagyítva öleli körül őket a paneleken. A címszerepben Szorcsik Kriszta nagyon mai alakot teremt, széles skálán játszik a nyugodt, kiegyensúlyozott, ám kissé fásult asszonytól a szerelem által felkorbácsolt nő vívódásán át a szinte megbomló elméig, egy - több értelemben is - szinte pőrére vetkőző lélek küzdelméig. Egyedül a szerelem emésztő tüzét nem érezzük benne, inkább csak annak következményeit. Nagy-Kálózy Eszter Scserbackajaként az előadás egyik tartópillére, látszik filmes rutinja, élvezet nézni kinagyított portréin, hogy igazítja arca, teste moccanásait szerepe szolgálatába. Ilyés Róbert Kareninje impresszív, hiteles. Száraz Dénes Vronszkijként külsejében inkább hódító, mint egyéniségében. Spolarics Andrea hercegnéként a méltóságteljestől a szakácsnős komikáig nagy spektrumot fed le remekül, és Parti Nóra lehel életet az előadás zárójeleneteibe szenvedélyes perceivel.

Fotó: Kallos Bea/MTI

Az egyetlen probléma magából a két alapműből származik. Éppen az teszi próbára a néző türelmét, ami miatt ez az előadás megszületett, a végtelen hosszú monológok, párbeszédek, elmélkedések, az érzelmek és döntések boncolgatása. Bármennyire is komplex és minden érzékszervünkre ható az előadás, egyszerűen nehezen viselhető három és fél óra egy mai nézőnek, és az idő előrehaladtával mind vontatottabbnak érezni az előadást. Azzal, hogy még Anna halála is a színen kívül történik, a meditálások mögött tomboló feszültség elvész lassan és végérvényesen átadja helyét a pszichologizálásnak, amihez éjjel fél 11 tájban már kevés erő marad a nézőben. Ugyanakkor badarság lenne azt az előadás szemére vetni, ami miatt létrejött, így csak egy jó tanács: az nézze meg, aki képesnek érzi magát a mélyreható elemzésben elmerülni.

Mikes Éva