Egyfelvonás

Tasnádi István: Memo – A felejtés nélküli ember (Szegedi Nemzeti Színház)

Különös, háromrétegű hibrid Tasnádi István új darabjának ősbemutatója a Szegedi Nemzeti Színházban. Adott a dráma szövege, Bodolay rendezése és az előadás zenéje – és ez a három olyan élesen válik el egymástól, mintha egyiknek soha nem is lett volna semmi köze a másikhoz. De a zenehasználat legalább érthető: noha az Illés, a Metró és az Omega hatvanas-hetvenes évekbeli slágerei és a bemutató között legfeljebb nagy jóindulattal lehet bármiféle kapcsolódási pontot találni, mégis: valamivel csak el kell adni a jegyeket, ha már a színház volt olyan szimpatikusan merész, hogy vállalta egy kortárs és a siker szempontjából még nem tesztelt magyar dráma műsorra tűzését. A slágerek beleerőltetése a Memóba felfogható tehát akár a nemes misszió árának – jó is lenne, ha ez lenne az előadás legkomolyabb problémája.

Fotók: Szegedi Nemzeti Színház

És a fő probléma nem is a „második réteg”, Tasnádi István szövege – épp ellenkezőleg. A Memo egy „hipermnéziás”, azaz korlátlan memóriájú emberről és az ebben a témában kutató doktoranduszról szól, aki a tudományos fokozat megszerzése mellett mindent, így fiát is napról napra elfelejtő apja meggyógyításában reménykedik. A szöveg két jól átgondolt problémát jár körül: egyrészt a csak a munkájának élő és a feleségét elhanyagoló, majd megcsaló orvos sorsát (nagyon emlékezetes az a kép, ahogyan az asszony megpróbálja megtanulni a telefonkönyvet, hátha akkor őt is emberszámba veszi memóriakutató férje). Másrészt pedig a feledésről, és ezáltal az emlékezésről szól: a múlttal való szembenézés nehézségéről, és arról, hogy nem lehet csak egy idealizált vagy egy túlontúl tragikusnak megélt múlt függvényében élni az életünket.

Sorbán Csaba, Kedvek Richárd, Kéner Gabriella

Tasnádi drámájának profi dramaturgiája, érdekes jellemei és remekül átgondolt konfliktusai azonban gyakorlatilag a felismerhetetlenségig elvesznek Bodolay kaotikus, kakofón rendezésében. Bodolay valamiféle szabad asszociációs rendszerben képzeli el az előadást, csakhogy éppen a rendszer hiányzik a folyamatos, értelmetlen – mert sem egységes világot ki nem adó, sem a jelentést nem bővítő, sem a történetet bármilyen értelemben tovább nem gördítő – gegekből.

Gömöri Krisztián, Sorbán Csaba, Borsos Beáta

Amelyek ugyanakkor sokszor – szinte mindig – egészen kínosak; van, hogy egy japán név elhangzásakor egy színész japánzászlós fejkendőben, szamurájkarddal a kezében, visítva előugrik, kidurrant egy felfújt papírzacskót, majd gyorsan visszabújik a színpad lomtárra emlékeztető, következetlenül (vagy legtöbbször sehogy sem) használt hátsó fertályába, máskor pedig az egyik figura indiánszökdelésben ugrál be a színpadra, azt énekelve, hogy „jobb lábat a bal után, balt a jobb után”, és amikor odáig jut, hogy „balt a”, meglenget egy baltát. És ebben a hangvételben kell az egész előadást elképzelni. Pontosabban a felét, mert Bodolay mintha a szünetre kifogyott volna az ötletekből. Bár ez az előadásnak roppant jót tesz, mégis problémás, hiszen így még annyira sem lehet egységes és tudatos rendezői vízióról beszélni, mintha a gyermetegnél gyermetegebb intervenciók tovább folytatódtak volna.

Sorbán Csaba, Jakab Tamás, Kedvek Richárd

Ez a játékmód a színészeknek sem igen ad lehetőséget átgondolt alakításokra – már csak azért sem, mert Bodolay a férfiakat jellemzően debilnek vagy kreténnek, a nőket kurváknak láttatja. Kedvek Richárd amennyire lehet, ellenáll ennek, és következetesen játssza a kutatót melankolikus, de a munkájától valóban fellelkesülni és másokat fellelkesíteni is tudó férfinek. Amikor Sorbán Csabának nem kell bolond-karikatúrát játszania, az ő alakítása is erős szenvedő, kiábrándult, már-már cinikus és a gyógyszerfüggéstől torzult személyiségű betegként.

Kéner Gabriella, Borsos Beáta, Csorba Kata

Mindeközben szól az Illés, a Metró meg az Omega vagy a jegybevételért, vagy azért, hogy maguk is azt az édes-bús, hamis nosztalgiát jelképezzék, amivel érdemes leszámolni (ez esetben kissé persze bántó lehet a szerepeltetésük), Bodolay pedig módszeresen lehetetleníti el Tasnádi István drámájának mélyebb felfogását. És várhatóan bármiféle jövőbeni bemutatását is.