Egyfelvonás

Michael Morpurgo – Nick Stafford: War Horse (New London Theater)

Emberek mozgatják ugyan a nagy múltú londoni színházban a lóbábokat, mégsem nevetséges, inkább élethű a Steven Spielberget is megihlető Csataló vagy Hadak útján című mese: a bábosok úgy csóválják a ló farkát, úgy fújtatnak, hogy az ember tényleg elhiszi, élő állat van a színpadon. Londonban élő tudósítónk számol be az előadásról.

Fotók: War Horse On Stage, Brinkhoff/Mögenburg

Miután értesítettek, hogy mégsem V. Henriket megyünk nézni Jude Law-val, hanem a War Horse című darabot – „ez sokkal jobb lesz”, állt az sms-ben –, kicsit elszontyolodtam. Aztán azzal nyugtattam magam, hogy a shakespeari angolból biztosan nem értettem volna semmit és tök unalmas lett volna két órán keresztül csak nézni Jude Law-t, az egekig magasztaló kritikákat nem is említve. Hát, gondoltam, akkor War Horse, magamtól úgysem néztem meg volna soha, a Spielberg-filmet sem láttam (filmkritikánk itt), az is lehet, hogy jó lesz.

A War Horse a londoni New London Theatre-ben megy 2009 óta, és akinek esetleg ismerősen cseng a színház neve, igen, 1981-ben itt debütált a Macskák című Andrew Lloyd Webber-musical, és itt futott 21 évig. Fellépett ezen a színpadon Marlene Dietrich meg Richard Gere is, szóval megvolt a kellő áhítat bennem.

Nagyon tetszik, hogy Angliában lehet italozgatni az előadások alatt, és szerintem igenis nagyvilági dolog pezsgőt inni színházban, így most sem hagytam ki. Az kicsit lehangolt, hogy az üvegpohárból át kellett önteni műanyagba a színházterem bejáratánál, na de sebaj.

A leegyszerűsített sztoriban van Albert, a fiú, és neki van egy lova, Joey, akik nagyon jó barátok, szinte elválaszthatatlanok. Ne feledjük, ez egy mese, Michael Morpurgo, brit gyerekkönyvíró produktuma 1982-ből; az ebből készült forgatókönyvből rendezett Steven Spielberg tavaly hat Oscarra jelölt filmet. Szóval, jön az I. világháború, és Joey-t elviszik a harcba harcolni, amit Albert nem tud tétlenül nézni, beáll hát katonának, csak hogy megtalálja szeretett lovát. Viszontagságok sora következik mindkét fél számára angol, francia és német háborús területeken, aztán persze a végén bekövetkezik a nagy egymásra találás.

Természetesen az előadás előtt hosszasan tanulmányoztam a War Horse honlapját, és kicsit aggódtam. Aggódtam, hogy nevetséges lesz, és nem bírom ki, beleröhögök majd a produkcióba. A War Horse ugyanis, meglepő módon, egy lóról szól, és hát valahogy ugye prezentálni kell minimum egy lovat (vagy többet, mint láthattuk) a színpadra. A jó hír az, hogy ezt maximális sikerrel teljesítették.

Kezdeti félelmem teljesen alaptalanná vált, és lenyűgözve bámultam, ahogy három ember mozgatja az életnagyságú lóbábot, lóhangokat utánozva fújtatnak, nyerítenek, dobognak, annyira meggyőzően, hogy voltak pillanatok, amikor tényleg elhittem, hogy ez valójában egy élő ló. Képesek voltak arra, hogy a ló érzelmeit kifejezzék a kellő pillanatban történő farokcsóválással, a fülmozgatással, a visszafogott kis mozdulatokkal – komolyan szenzációs volt.

A dél-afrikai Handspring Puppet Company készítette a lovak bábjait, amelyek mellett feltűnt még egy liba báb is: neki semmilyen szignifikáns szerepe nem volt ugyan, de rettentően szórakoztató volt. Az előadás után partnerem meg is jegyezte, hogy neki a kacsa tetszett a legjobban darabból. Mondtam, hogy az liba volt, de végül is mindegy. Erkélyen ültünk, magasan, messze.

Ez az előadás kiváló egy könnyed, londoni kiruccanáskor, amikor nem várunk sokat, és nem intellektuálisan akarunk gazdagodni. Egyszerű, érthető, vicces, látványos, a színészek tökéletesen átlagosan hozzák amit kell, és még van benne népdaléneklés is. Én kétszer aludtam el rajta, persze ez nem jelent semmit, mint ahogy az sem, hogy egyszerűen nem találtam egyetlen negatív kritikát sem róla az interneten. Amúgy telt ház volt.

Ha valami szofisztikáltabbra vágyunk, sétáljunk el a 10 percnyire található St Martins Lane hotel kubai bárjába, és igyunk egy kakukkfűhabos Hemingway koktélt.

A szerző blogja: http://neverordinary.blog.hu/