A borbély (a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös előadása)

A borbélyról, a fodrászról mindenki tud valamit, de mindenki csak egy kis mozaikdarabnyit a nagy egészből: a hajvágásra érkező kuncsaft valamivel hosszabb részt hall a fecsegő mester élettörténetéből, a gyors borotválásra érkező csak pár mondatnyit. Kivéve persze, ha a borbély nagyközönség előtt dolgozik, mert színház az egész szalonja, és néző benne minden férfi és nő. Mint a Katona József Színház és még megannyi közreműködő monodrámájában, amit Bán János ad elő egy eddig használaton kívüli, Kossuth Lajos úti üzlethelyiségben. Egy-két néző szakáll nélkül megy haza, néhányan nem váltanak jegyet, csak a kirakat túloldaláról bámulnak, a borbély meg nyír, és beszél.

Bán János - Fotók: Dömölky Dániel

Beszél a Don-kanyart megjárt apjáról, beszél a hivatásáról, a múltjáról, sérelmeiről, titkairól, van egy-két története minden kuncsaftjáról; szépek, meglepőek és sajátos a hangulatuk, amihez néha némi pikantéria kever erős fűszereket – mint annak a nőnek az egypercesében, aki mindig fazonberetválásra érkezett a borbélyhoz, de nem azért, mert annyira csak egyfelé járt volna az agya, hanem mert „rendezett szeméremhajzattal” akart átmenni a túlvilágra, és nem akart soha készületlen lenni. Nagyobbrészt Tolnai Ottó Végeladás című műve mindez, de sok minden került bele Imre Zoltán és a rendező Hudi László munkája nyomán.

És persze nyilván sok minden Bán János improvizációi révén, hiszen sokszor „bezavarnak” a kirakaton túli nézők, és alkalmazkodni kell ahhoz a jegyvásárlóhoz is, aki beül a kuncsaft székébe. És Bán pompásan teljesíti a kettős feladatot: egyszerre roppant színházi koncentrációval mutat meg egy gyanúsan megőrülőfélben lévő, megtörtségét titkolni akaró, súlyos belső titkokkal és kemény megélt múlttal rendelkező, önellentmondásoktól feszülő szak-szakállászt,  aki mindig, ha meghúzza a pálinkás flaskáját, siet közölni, hogy ő ötven éve nem iszik semmit. S mindeközben a kiszólások, a mindenféle értelemben vett interakció, a váratlan helyzetek kezelése sem zökkenti ki karakteréből egy percre sem – ezt az embert csak az élet terhe zökkentheti ki, legalábbis Bán ezt könnyedén elhiteti a nézővel.

És hogy mitől terhes az élet, az idővel összeáll: múltbéli tragédiák, eltitkolt bűnök, súlyosan a vállra nehezedő örökségek meg a háború emléke emelik ki fejüket a fecsegésből. Van tehát tétje a beszédnek, van tehát súlya az előadásnak – elég ahhoz, hogy maga alá gyűrje végül a címszereplőt, de ahhoz nem, hogy a történet hallgatóját is. Mert kevés az, ami kibontakozik, és sok az, ami közül ki kell bontakoznia; túl sok az olyan körítés, aminek nincs más funkciója, mint a dramaturgiai-balladisztikus késleltetés. Így végül nem derül ki az sem, miért épp ezt a szöveget, miért épp itt és miért épp most rendezte meg Hudi László. Ahhoz nem elég jól, nem elég találóan vagy és nem elég megrázóan fogalmazza meg „az élet nehéz” örökérvényű igazságát ez A borbély, hogy az mindent indokolttá tegyen.

Sok marad a beváltatlan ígéret is az előadásban, úgy formai, mint tartalmi értelemben. Úgy tűnik például, mintha az ügyfelei szőrzetéből több generáció óta vezetett archívumot őrző borbély valamiféle sajátságos történelemszemléletet is felvillantana a borotválószékben összeálló sorsok révén. De nem villant, ahogy az is egyszeri poén marad, hogy az üvegcséken Kossuth Lajostól Pintér Béláig bezárólag sorakoznak a nevek, vagy hogy a borbély vészjóslóan különös frenológiai vizsgálatokat végez páciensein. Nem ad hozzá végül az előadáshoz szinte semmit a speciális tér sem, mert nem generál valódi színházi jelentéssel és téttel bíró helyzeteket: mindössze csak vicces, hogy Bán folyvást kiköszönget, és azt mondja, „elnézést, már tele vagyunk” – valójában semmin nem változtatna az sem, ha nem látszana az ablakon túl az utcai forgalom.

A Tolnai-szöveg adaptálása a Kossuth Lajos útra pedig sikertelen, mert a monodrámából egyértelműen kihallatszik, hogy az jó ötven éve, egy belterjes faluban játszódik, és ebbe nem szervesül sem a benzinfüstös metropolisz, sem az iPhone-jával az ablakon bevakuzó járókelő. És még az egyedi színházi helyzet kezelése is zavarba ejtő: a sajtóbemutatón Bán az egyik önkéntest beszappanozza, aztán letörli róla a habot, de mégis úgy tesz, mintha leborotválta volna; a másikat viszont tényleg megborotválja. Ha mindkétszer színlelne, az lehetne a helyzet teatralitásának leleplezése vagy jellemrajz is – így viszont nemigen értelmezhető az eltérés.

Tulajdonképpen nem igaz, hogy az előadásban sok a beváltatlan ígéret. Az előadás önmaga a beváltatlan ígéret.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés